Ezt a blogot most azért írom, mert - hála Istennek - bővülget a csapatunk. S nem csak veletek, régiekkel szeretnék nosztalgiázni, hanem titeket, újakat is szeretnélek beavatni túránk "történelmébe".
Mesémben dőlt betűvel jelzem azokat a dolgokat, amiket szerettünk volna, de nem sikerült látni/ kipróbálni. Így könnyebben megtaláljuk egy-egy pótló-túra alkalmával. Vastag betűvel pedit a települések történelmében az egykori birtokosok nevét írom, mert nekem érdekes átlátni így az egykori birtokviszonyokat. Kék háttérrel a pecsételőhelyeket emelem ki. Azokat a dolgokat dőlt betűvel és aláhúzással jelzem, amik az útvonalhoz kapcsolódnak, de máshol (pl. egy-egy nagyváros múzeumában) lehet megnézni. S egy-egy többnapos szakasz végére odaírom a gyakorlati információkat (szállás, kaja, pecsételőhelyek, egy kis kritikával), hogy aki idegenként esetleg idetéved, az is fel tudja használni túrája tervezéséhez.
A mi túrázásunknak már van 'történelme', hiszen nem tegnap kezdtük. Lassúnak mondható haladásunk oka, hogy különböző munkahelyeken dolgozó embereknek nehéz olyan időpontot találni, ami alkalmas.
Jellemzően egy-egy hétvégén szoktunk menni, pénteki leutazással, így szorítva magunknak szűkös három-napokat, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból.
Mára kikristályosodott kb. évi négy dátum, ami a társaság nagyobb részének jó szokott lenni, s nagyjából sikerül is, hogy minden évszakra jusson egy alkalom.
Régen én "kerekerdőztem", ami azt jelenti, hogy egy Kerekerdő nevű szervezettel táboroztattam és kirándultattam gyerekeket. Bizonyos összeférhetetlenségek miatt ebből kiszakadtam, de a szép része nagyon hiányzott.
A dolog másik fele, hogy gyerekként rajongva néztem a Másfél millió lépés és a Még egymillió lépés c., túrázók körében kultikus sorozatot, aminek kapcsán hallottam az "Országos Kék Túráról".
A hiányérzet és az emlék találkozott, s úgy döntöttem, kezembe veszem az ügyet.
Elsőre kicsit naívabban próbálkoztam, nem nagyon néztem, hogy kit hívok, csak annyit, hogy szeressen az illető a természetben lenni. Az első alkalomra így lett két emberem (ez még valamikor 2007 körül lehetett, amikor nem állt mögöttem túl sok iskola és munkahely, így az ismerőseim száma is limitált volt). A "csapat" fiú tagja azonban az indulás előtti napon "jött rá", hogy messze van és nem éri meg neki. Így a másik taggal úgy döntöttünk, hogy ketten lányok nem indulunk el.
Kb. két évvel később újra nekilendültem, mert idő közben lettek olyan új ismerőseim, akik kaphatóak voltak a dologra. Az előző kudarc után úgy döntöttem, hogy csak olyan embereket fogok elhívni, akivel akár ketten is jól érezzük magunkat, ha csak annyian vagyunk.
Az első meghívottam Petra volt. Petrát a bankból ismertem, ahol egymás közelében dolgoztunk, telefonos ügyfélszolgálatosként. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk gyűlölte jobban ezt a munkahelyet, de fej-fej mellett voltunk, az biztos.
Petrával egy kör-e-mail kapcsán ismerkedtem meg, mert körbeküldött egy biokémiás kérdést (e munkahelyen jellemzően fiatalok dolgoztak, akik sok esetben tanultak is mellette - így ő is, én is), s bár a választ nem tudtam, írtam neki, mert örültem a hasonló érdeklődésnek.
Erre ő odajött személyesen és trécseltünk egy kicsit. Aztán ez a trécsparty egészen rendszeressé vált, s mikor mondtam neki az ötletemet, lelkesen igent mondott és el is hívott még két embert.
Egyikük Anna volt, aki szintén ott dolgozott, de eddig még én nem ismertem őt, Petrával viszont már jóban voltak.
A másik pedig Petra barátja, Ákos volt, akivel egészen frissen jöttek össze akkoriban.
Én is hívtam még két embert: Barbit, aki a soproni egyetemen csoporttársam volt, valamint az akkori barátomat, Zsoltot.
Így jöttünk össze hatan az első alkalomra, ami már egészen bíztató volt.
Az, hogy volt néhány félreértés a szervezésben (például Petra és Anna szabadnapot vettek ki péntekre, mert úgy gondolták, hogy reggel indulunk, nekem viszont nem volt szabadnapom, s 4-ig dolgoztam aznap), mára már tök természetessé vált. Nem mindig teljesen gördülékeny a kommunikáció ebben a modern korban sem. Pláne akkor, amikor még nem voltak okostelefonok. Helyettük kör-e-mailekben egyeztettük a dolgokat.
2010. február 19-e volt a nagy nap.
A fővárosban a hó már rég elolvadt. Ráadásul csapadékos hétvégét ígértek, de halvány remény még élt bennünk, hogy ha valami esik, az még hó lesz (igen, akkor még volt néha hó télen).
Amikor délután négykor lejárt a munkaidőm, 16:01 perckorcsak a 'kondenzcsík' maradt utánam, én már a liftben voltam, ésigyekeztem kifelé az épületből a találkozási helyszínre, a Népligethez.
Zsolt felajánlotta, hogy kocsival menjünk - ami most kapóra jött, mert máshogy - ilyen későn indulva - el sem jutottunk volna Velembe. Ott volt ugyanis az első esti szállásunk, mert a határzár idején (rendszerváltás előtt) onnan indult a "kék", s épült is ott egy kéktúra emlékmű. Meg aztán az Írottkőnél úgysem tudtunk volna megszállni.
Zsolt szegény pont ekkorra lett beteg, de hősies volt és nem húzta keresztül az egész szervezést azzal, hogy lemondta volna.
Akkor tapasztaltuk meg először, hogy milyen hatással van egy társaságra, ha Petra és Ákos együtt vannak benne. Hát, Túratársaim, ismeritek őket: hamarosan felszabadult lett a hangulat.
Ahogy távolodtunk a várostól az M1-esen, láttuk, hogy az út két oldalán bizony van még hó. "Porcukrozottak" voltak a szántók.
Mindannyian éhesen indultunk el, mégis az első lehetőség csak Csornán adódott.
Itt az út mellett észrevettünk egy kis fogadó-félét. Egyszerű hely volt, sült kolbásszal, zsíros kenyérrel, meleg szendviccsel - pontosan ilyesmire volt szükségünk. Utólag megnézve a google maps-et, azt hiszem, a Csorna előtti Diana Étterem lehetett ez. Jóízűen megebédeltünk (este 8 fele). Utána viszont láttuk, hogy a szállásra a megbeszélt időhöz képest egy órával később fogunk csak odaérni (legjobb esetben). Főleg ha figyelembe vettük az itt már nagyon is alakuló hóhelyzetet. Fel kellett hívni a szállásadót, hogy a tervezett 9 helyett csak 10 körül érünk oda.
Persze miután jól megbeszéltük a csapattal, hogy mindenki mentse el mindenki és a szállásadók telefonszámát, beletelt egy időbe, mire sikerült elővadászni a szükséges számot, mert a „mindenki”-t mindenki úgy értelmezte, hogy „mindenki más”. A szállásadó hölgy ráadásul mérgesen közölte, hogy ez nem szálloda, és ő nem ér rá egész éjjel.
Miután – a telefont letéve – kimorgolódtuk magunkat ezen a hozzáálláson, majd felháborodásunk átcsapott röhögésekbe (a szelíd, empatikus és érzékeny Petra "torkon rúgom"-mondása beégett nekem) az időjárás kezdett komolyabb figyelmet követelni magának. Sötét volt már rég, a közvilágított területeket elhagytuk, a szél pedig egyre intenzívebben hordta a havat.
Ebben a hangulatban hallottuk először Annánktól – az ő gyönyörű hangján – elénekelni Radnóti „Éjszaka” c. versét a Kaláka feldolgozása nyomán - s kérésemre meg is tanította nekünk még ott, az autóban.
A sötétben, a Velem felé vezető mellékúton nem volt más rajtunk kívül. A hó fehéren befedte az úttestet is, a szél pedig úgy fújta, hogy a szélvédő előtt 1-2 m-nél távolabb nem lehetett látni.Zsolt úgy tudta az úton tartani az autót, hogy az utat szegélyező fák tetejének halványan kirajzolódó sziluettjét figyelte, mert amúgy sejteni sem lehetett, hogy hol van az út széle.
Izgultunk, hogy már a dal is a torkunkon akadt. S amikor beértünk a faluba, Petra és Anna szórakoztatóan eltúlzott örömrivalgása hangzott föl.
Észrevettünk egy nénit az egyik kapu előtt állni (itt a szélvédettebb faluban már nem volt annyira cudar az időjárás), akit meg tudtunk kérdezni. Ő nagyon kedvesen útba igazított bennünket és szólt is a szállásadónknak. Aki a kellemetlen telefon után meglepően kedves volt; azóta sem sikerült eldöntenem, hogy ugyanaz a személy volt-e. Megmutatott mindent, elmondott mindent, ideadta nekünk a kulcsokat, megbeszéltük, hogy másnap mikor hagyjuk el a szállást és még a saját mákdarálóját is kölcsönadta, amikor Anna megkérdezte, hogy az van-e a konyhában (ugyanis szükségünk volt rá a mákos gubához).
Elosztottuk a szobákat, lepakoltuk a cuccainkat. Emeletes ágyas szobákban kényelmesen elfértünk. Még jó hosszúra nyújtottuk az estét.A helyi gasztronómia különlegességei, a velemi bor, a kőszegi hegységben termő szelídgesztenye és a helyi kürtőskalács közül ugyan egyet sem sikerült kipróbálnunk, de magunkat nagyon jól elláttuk finomságokkal. (Jó pár évvel később olvastam a velemi gesztenyefesztiválról, s már-már meg is szerveztem, de a covid-helyzet miatt elmaradt a program)
A vacsorára mákos gubát és forralt bort terveztünk - s Petra, Anna és Ákos neki is álltak. Másnapra pedig halkrémet készítettek (amit még a kerekerdőzéskor tanultam, s előzőleg megbeszéltük, hogy hogyan készül). Eközben elszórakoztatták magukat énekléssel és zenéléssel. Magam is alig vártam, hogy utánukmehessek, de Zsolt táskája elszakadt, s bár igazán megpróbálta, egyértelművé vált, hogy nem ő fogja megvarrni.
Szobánk a velemi Alkotóházban. Nem rendetlen, csak frissen van szétpakolva a cucc :)
Aztán a konyhában egyesült a csapat, elkészült minden. Jó későn megvacsoráztunk és eltettük magunkat másnapra.
Velem falu területe egyébként már az újkőkorban lakott volt. Különösen a közeli Szent Vid-hegy. A kis őskori, erődített település a hegyek alján futó kereskedelmi utat felügyelte. A helyi réznek és antimonnak (ez utóbbi egy nehézfém, amit gyógyászati* célokra és arcfestésre is használtak, mivel fekete nyomot hagy, elfogyasztva pedig fosat és hányat) köszönhetően jelentős fémműves telepük volt. Az i.e. kb. 1000eas évekből találtak a régészek egy arany diadémot, ami ma a szombathelyi Savaria Múzeumban található.
A település a római korban is lakott volt. Ekkorról domborművek, érmék, fibulák és kerámia-edények kerültek elő. A népvándorlás kora avar temetőt hagyott maga után. Első magyar írásos említése az 1200-as évekből való. Ekkor a vár és a falu a Németújváriak birtoka volt. Az 1291-es hainburgi békeszerződés értelmében több nyugati várat - így ezt is - leromboltak. Később azonban igyekeztek rendbehozni, s még Jurisics Miklós korában is volt belőle valami. Az 1500-as évektől a Batthyány birtokhoz tartozott.
1944-45-ben a menekülő Szálasi-kormány tagjai a Stirling-villába húzódtak be, s itt őrizték a Szent Koronát is. Az egykori Stirling-villából lett a Velemi Alkotóház, ahol szállásunkat kaptuk. Sajnos mára* már nem működik (*2022)
*Ezt írták a középkorban az antimon gyógyító erejéről:
„Ezeknek az Antimoniumból chinált orvosságoknak olly chudálatos virtusi vannak, hogy leg inkáb az ellen a nyavaja ellen munkálkodik, és annak a’ tagnak szolgál a’ hun az ártalmas nedvessegek találtatnak. Azért mint egy természet fölött, és rend kívül való erőnek láttszik; noha természet szerint gyogyít. Innét vagyon hogy azokat a’ kikben chak felső része a gyomornak bántódik, leg inkáb hányásra erőlteti; a’ kiben pedig az alsó része, alol erőlteti; a’ kikben pedig mind a’ két része, megvesztegetődött, mind alol s mind fellyül munkálkodik: a’ kinek chak külső részeiben vagyon a’ nyavalya, chak verítékezéssel űzi ki.
Ezeket azért hozom elő, hogy midőn talám nem ugy érzed munkálkodását az Antimoniumnak, a’ mint reménletted, ne véllyed haszontalannak lenni, mert az ő természeti az hogy feltalállya a’ nyavalyát valahon fekszik, és ott tusakodik ellene.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése