Az éjjelünk nem volt teljesen nyugodt, mert hajnal felé kissé feltámadt a szél és szabálytalan időközönként alaposan hozzávágta a spalettát az ablakhoz. Persze senki nem akart intézkedni, kimászni a jó meleg hálózsákból, s kimenni a sötét ismeretlenbe, inkább visszaaludtunk két csattanás között. Nem is tudtuk egyébként még, hogy mi a hang forrása, de nem is annyira izgatott minket. Túl fáradtak voltunk az érdeklődéshez.
Másnapra nem terveztünk nagyon korai fölkelést. De reggel felé Ákos, a csapat férfi-hőse, megmentőnk, rászánta magát és kiakasztotta a zajokozót, hogy ne csapkodhassa tovább a szél. Így egy órácskát még nyugodtan aludhattunk; csak akkor kezdtünk el magunkhoztérni.
Felkelés, mosakodás, reggeli, útravalókészítés.
Azután meg is érkezett az erdész úr, aki beengedett minket az Erdészeti Kiállításra. Mivel szakmai érdeklődők voltunk (legalábbis részben), ezért rögtön a beengedés után, ahogy megálltunk a Kőszegi-hegység terepasztala körül, alapos és kimerítő magyarázatba fogott. Úgy másfél óra után sikerült közbevágnom (amúgy tényleg érdekes dolgokat mesélt, de nekünk még el kellett jutnunk Kőszegig), hogy most már megnéznénk a múzeumot, aztán pedig ideje továbbindulnunk.
A múzeum 3 helyiségből állt. Középen volt egy terepasztal a Soproni-hegységről, az egyik szomszédos helyiségben egy dioráma a környékbeli élővilágról, a másikban pedig egy Chernel-korabeli erdész munkaszoba.
Körbeszaladtunk a múzeumon, és természetesen beszereztünk ajándéktárgyakat is. Én pl. egy szép piros, Stájer Házas pólót nem tudtam otthagyni. Az erdész úr mondta, hogy a háznak is van bélyegzője, éltünk a lehetőséggel és azzal is kértünk egy-egy pecsétet a kék túrás füzeteinkbe.
Végül fölkaptuk cuccainkat, hogy elinduljunk, de azért előtte még lőttünk pár csoportképet a ház előtt.
Nekivágtunk, de szinte rögtön meg is álltunk, mert pár méterrel a Stájer Házak után észrevettünk egy hatalmas bükkfát. Kipróbáltuk, hányan tudjuk körbeölelni: négyen kellettünk hozzá.
Az erre a napra tervezett szakasz csak Kőszegig tartott, nem volt hosszú. A nappalok szépen hosszabbodtak már, így az időveszteség ellenére (amit az erdészmúzeumban váratlanul hosszúra nyúlt előadás okozott) is nyugodtan tudtunk haladni.
Jó darabig nagyon kényelmesen mentünk, kiépített széles, de autóforgalomtól teljesen mentes úton. Az út két oldalán ébredezett a tavasz, a korai virágokkal, zöldülő fákkal, poszméhekkel, nünükékkel.
Finom, langymeleg időben értük el az első megállónkat az ún. Vörös Keresztnél.
Itt szépen kialakítottak egy nagyobb pihenőhelyet, több paddal és asztallal és egy kis esőházikóval.
Eddigre kezdtünk el magunkhoz térni, mert a kevés alvástól és a tavaszi levegőtől olyan szótlan, csendes, kábulat uralkodott rajtunk, mintha valahol a valóság határán lebegnénk. Ettünk egy kicsit és csendesen élveztük a tavaszt.
A pihenő után kellett letérnünk az aszfaltról egy keskeny erdei ösvényre, ami az Óháztetőhöz vezetett. Az út mentén vörös áfonya-bokrokat találtunk - persze ilyenkor termés nem volt rajta.
Fölértünk, a kilátóba is fölmentünk – ahol baromi erős szél fújt – és lenéztünk a magasból. Az internetről úgy értesültem, hogy itt majd belépőt kell váltani, de szó sem volt ilyesmiről.
Ha lett volna energiánk körülnézni a környéken – ki tudja – még valami réges-régi tárgyat is találhattunk volna. Ugyanis itt valaha egy kis erődítmény állt, ahol a régészek bronzsarlókat találtak a kő- és a bronzkorból.
De inkább még egy órát pihengettünk, részben pótolva ami éjjel elmaradt, Petra el is aludt a napon.
Az óháztetői kilátó
Az óháztetői kilátó
Az Óház-tetőről még mindig szűk ösvény vitt tovább, de gond nélkül megtaláltuk a Hétforráshoz vezető szélesebb utat. Odaértünk, közben láttuk az Ákosnak annyira tetsző graffitit egy házrom kőfalán, miszerint „le a gravitációval” és megpihentünk a forrás völgyében. A második bélyegzőt (Hét forrás-bélyegző) elég feltűnően volt elhelyezve, s végre elmondhattuk, hogy igen, tényleg teljesítettünk egy két pecsételőhely közötti szakaszt. A forrásrendszer fölött egy bükkfára van erősítve a szelence, ami körül vagy öt kék turistajelzés mutatja, hogy ott van. Nagyon jó hangulat telepedett ránk, olyan nyugodt, pihent, nevetős.
"Követnek!"
A Hétvezér-forrás-pecsét
Amikor innen továbbmentünk a város felé, csúf emlékű, elmúlt munkahelyeink rémtörténetei mesélgettük egymásnak.
De szerencsére Petrával már mindketten megszabadultunk a bankos ügyfélszolgálattól. Arra nem igazán emlékszem, hogy Petra hova menekült onnan, de én egy szentendrei magániskolában dolgoztam ekkor, amit eléggé szerettem is.
Szelídgesztenyés erdőkön haladtunk át, de kora tavasz lévén, nem volt szezonja a gesztenyeevésnek. Kőszeg vidékén egyébként többféle fogyasztási módja is van e finomságnak. Pl. megaszalják, mint a szilvát, s mikor meg akarják enni, előtte egy hálón forró gőzbe tartják, s olyan lesz, mintha friss lenne. Vagy lyukas aljú serpenyőben megsütik. Vagy burgonyaként, megfőve eszik, sőt lisztet is készítenek belőle. A gesztenyelisztet vízben vagy tejben megfőzve kell elfogyasztani. A környéken a szelídgesztenyének nem csak a termését fogyasztották. Fáját is fölhasználták, de még a levelét is, ami jó alom volt, illetve párnákba is tették, toll helyett.
A Pintér-tető után gyöngyvirágos tölgyesen vezet keresztül a kék jelzés. De most nem volt még gyöngyvirág, ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit módosítunk az útvonalon, s elkanyarodtunk a kék kör jelzésen a Fatalin bükkök felé. Azonban olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a bükkökről meg is feledkeztünk.
Megtaláltuk a Trianoni keresztet, ahol ismét megpihentünk egy kicsit. Az emlékmű egy óriási beton-kereszt, ami tele van puskagolyó-ütötte (vagy legalábbis azt utánozó) lyukakkal.
Hamarosan elértük a Kálvária templomot. Bemenni nem tudtunk, de fényképezkedtünk egyet a szobraival és felolvastam a többieknek az ide vonatkozó tudnivalókat:
"1729 és 1734 között épült, provinciális barokk stílusban. A homlokzatot fa szoborcsoport díszíti: három kereszt Krisztussal és a két latorral. A lépcsők mellett több szobor is áll. Szent Péter, Szent Veronika és két síró angyal." Nekem máig nagyon tetszik a szobrászati megoldás, ahogyan Veronika kendője megőrzi Krisztus arcmását, miután megtörölte vele. (Veronika története csak apokrif iratokban szerepel. Neve a „verum ikon” vagyis „hiteles képmás” szóösszetételből ered). Az a bizonyos kendő egyébként a XVI. században valahogyan eltűnt a Szt. Péter Bazilikából. Ma már csak a másolata ismert. Ezt gyöngyházból állították elő (?), amit aranyszálakkal szőttek át."
Magának a templomnak három tornya van. 1763-ból származó orgonáját sajnos nem láthattuk.
Veronika
Végül a meredek kálvárián ereszkedtünk lefelé, ahol a 14 stáció visszafelé kísérte utunkat. Még mindig szépen sütött a Nap, világosban értünk be a városba és találtuk meg szállásunkat, a Jurisics kollégiumot, aminek néhány szobáját ki szokták adni turistáknak.
Mi Barbival voltunk ketten az egyik szobában, Ákos, Petra, és Zolika pedig egy másikban.
Este – a tervnek megfelelően – felkerestük a Somogyi-ház borozóját. Régi, boltíves kapubejárón át egy belső udvarba léptünk, ahol asztalok körül hosszú padok, lócák várták a vendégeket. Oldalt egy pincelejárón kellett lemenni abba a helyiségbe, ahol rendelni lehetett. Rendeltünk hát fröccsöt (kékfrankos alapút, hogy lokálpatrióták legyünk), és országos hírű, darált cseresznyepaprikával meghintett zsíros kenyeret. Maga a hely – a pince – több száz éve épült. Kékfrankos szőlőt termesztenek a környéken és nemesítenek borrá. A Somogyi-ház emlékezetesen kellemes hely volt.
A XIV. században épült a városfalhoz, gótikus stílusban.
Langyos, nyugodt, nevetgélős-beszélgetős este volt, miközben denevérek röpködtek a fejünk fölött, a sötétre kékülő ég háttere előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése