A folytatásra 2011 áprilisában került sor.
Mivel előző alkalommal nem sikerült eljutnunk Kőszegig, csupán a Stájer Házakig, innen folytattuk utunkat. Ez annyiban nehezítette a dolgunkat, hogy mivel a Stájer Házakig csak gyalog lehet eljutni, néhány extra km-t kellett gyalogolnunk az indulópontig.
Ákosnak és Petrának könnyen elérhető volt a helyszín, mert szabadnaposak voltak, s már ott voltak, Szombathelyen, a rokonságnál. Petra ezúttal elhozta az egyik öccsét, Zolikát is. Barbi is ott volt közel, de ő még dolgozott délelőtt. Én egyedül utaztam le Bp.-ről, találkoztunk Petráékkal Szombathelyen.
Anna most nem tudott eljönni, a Zsolttal való kapcsolatom pedig már a múlté volt, így ő sem jött.
Megint Petráékra maradt az alapanyagok beszerzése az ennivalókhoz. Petrát, Ákost és Zolikát Ákos édesapja felvitte autóval a Velemi kápolnáig, s ők onnan sétáltak be a Stájer Házakhoz azon az úton, amin legutóbb kifele jöttünk onnan. Engem pedig "átdobott" Kőszegre, mert Barbival oda beszéltük meg a találkozást.
Mi ketten onnan mentünk aztán busszal Velembe, ahonnan szintén besétáltunk a Stájer Házakhoz. A mi utunk kalandosabb volt, mert már besötétedett, mire Velemben leszálltunk.
Igazából már a vonaton befújó langyos szélből lehetett érezni, hogy itt a tavasz.
A buszon szinte csak mi voltunk, úgyhogy kényelmesen elfértünk. Megkértük a sofőrt, hogy szóljon, hol kell leszállnunk, mert Velemben szeretnénk, de nem ismerjük a környéket. Ő kérdezte, mi járatban vagyunk, majd elismeréssel csodálkozott, mikor megtudta, hogy ilyen "bátran" vágunk neki az erdőnek. Mi magunk alig vártuk...
Az első szakaszunk teljesítésekor, még tavaly februárban, úgy jutottunk el a Stájer Házakig, hogy fölmentünk a nagyon meredek ösvényen a Velemi templomhoz, majd onnan, a még meredekebben Írott-kőre.
Ezeket most kihagyhattuk, hiszen csak annyi volt a cél, hogy a Stájer Házakhoz eljussunk. Így nagyon meredeken se kellett menni, meg túl sokat se. Ráadásul tavasz volt, így az utak jól járhatóak voltak, a hőmérséklet pedig kellemes. Telihold világított nekünk, zseblámpa nélkül is remekül el tudtunk tájékozódni, csak időnként kellett elővenni a térképhez, és ahhoz, hogy lássuk a jelzések színét.
Egy helyen azért végül csak sikerült elbizonytalanodni a helyes irányt illetően (talán ekkor Petráék megkondíthatták volna az eltévedés-védő kisharangot a Stájer Házak mellett, ha tudnak róla, hogy mi a helyzet, de adott pillanatban nem jutott eszünkbe, hogy ha felhívjuk őket, ilyen módon tudnának segíteni) de valamilyen ösztöntől vezérelve Barbi arra jutott, hogy ha egy adott ponton letérünk az aszfaltról és megyünk egyenesen át az erdőn, akkor éppen a Házakhoz kell kilyukadnunk.
Az útról letérve, benn az erdőben már kellett persze a zseblámpa, melynek fényében itt-ott állatszemek csillantak meg. Gondoltam, jobb lesz fennhangon beszélgetni, és kicsit csörtetve lépni, hogy "mindenki" tudhassa, hol vagyunk. Nehogy véletlenül is sarokba szorítva érezze magát valamelyikük, mert akkor veszélyesek lehetnek.
Végül kibukkantunk az erdőből egy megfelelőnek tűnő, kanyargós aszfaltútra – ez is kivilágítatlan volt és minden irányból erdő vette körül – de szerencsésen észrevettünk a távolban egy utcai lámpát, amiről tudtuk, hogy csak a szállás előtti útszakaszt megvilágító egyetlen lámpa lehet. Ekkor érkezett be Petra hívása is – eddig nem volt térerőnk –, hogy hol vagyunk már, mert kész a vacsi és finomnak ígérkezik és ők már nagyon éhesek. Megnyugtattuk egymást, hogy pár percen belül oda kell, hogy érjünk – ekkor éjfél lehetett.
Készül a vacsi a Stájer Házak konyhájában
A vacsora "tepsis mindentbele" volt, a köret pedig egy kellemes kis beszélgetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése