8. Kőszegi nap

 Másnap délelőtt ki kellett menni Barbi elé és elvezetni őt is a szállásunkra. Legalábbis ez volt a terv, ám akadt egy kis probléma. Reggel hanyagul letettem a mosdó szélére a telefonomat (akkor még ugye nem volt okos), nem törődve azzal, hogy a felület egy kicsit vizes volt - gondoltam, ennyit kibír. Hát tévedtem. Teljesen használhatatlanná vált. Persze - mivel ismét megbeszéltük, hogy mindenkinek legyen meg mindenki száma - senki másnál nem volt meg Barbié és neki sem volt meg a többieké. Azt a megoldást eszeltük ki, hogy kerestünk egy net-cafét, ahol az iwiw-ről (igen, még az is létezett!) kikerestem Barbi telefonszámát, majd Petra fölhívta az ő telefonjáról. Mire ez az egész hadművelet sikerült, addigra Barbi már egy órája próbált hívogatni engem, hogy megérkezett a kőszegi állomásra.

Várnak minket :)

 Így, hogy sikerült kapcsolatba lépni vele, elsiettem elé, a többiek pedig megvártak egy parkban.

 Mikor végre együtt volt a banda, elindultunk megnézni a várost. Az első sikeresnek nevezhető állomásunk a Pont Vendégház ajándékboltja volt, nem teljesen tervezetten. Aztán eljutottunk a Jurisics várhoz, melynek legalább az udvarába már be lehetett menni. Ott volt is - okosan - mindenféle turistacsalogató.

 Ez a vár is az egyszer-majd-pótolandó listára került, de amikor két évig Sopron mellett éltem, egy alkalommal sikerült eljönnöm ide. Az akkor készített képeket is megmutatom. (2013. júliusában nyitották meg a felújítás után, de én 2017 tavaszán pótoltam a meglátogatását)

Várfal

A vár belső falának egy gótikus-reneszánsz stílusú részlete (a pótló-túráról). A gótika jellegzetessége a csúcsív és a kőcsipke, a reneszánszé a fényességre, tágasságra való törekvés.

A vár harangja - természetesen megkondítottam...

...négyszer (a kép a pótló-túráról van)

Egy rejtett lépcső (a pótló-túráról)

Ekkor, a pótláskor készítettem a kőszegi érmét is:

 A várudvarban volt lehetőség nyíllal célba lőni, s aki beletalált (volna) a céltábla közepébe, az a közeli étteremben egy ingyen somlóit nyerhetett (volna). Mind befizettük magunkat egy körre. Ez fejenként három lövést jelentett. Egymást váltva próbálkoztunk. De sajnos egyikünknek sem sikerült. 

 Ugyanakkor a reklám elhangzott, mi pedig fogékonyak voltunk rá, s megnéztük azt a bizonyos éttermet. Úgyis ebédidő volt már. Nem bántuk meg! (A Bécsikapu Étterem lehetett ez).

 Innen a Fő térre mentünk. A Jurisics térről a Fő térre egy boltív alatt lehet átjutni, ami a Hősök tornya alatt található. A torony 1532-es török ostrom évfordulójára készült, 1932-ben. Régen itt volt a város kapuja, ahol eredetileg egy vizes árkon átívelő gerendahíd állt, melyet 1733-ban lecseréltek kőhídra. A híd védőszentjeinek szobrai ma is láthatóak a fülkékben. A torony emléktáblái a trianoni békediktátumnak állítanak emléket.

 A Fő téren – ha már itt voltunk – beültünk egy kávézóba, hogy lábunkat megpihentessük. Kaptunk finom kávét, csodálatos brownie-t. Az egy, ami csalódást okozott, az az „áfonyás jégkása” volt, ami nem volt más, mint hupikék törp-színűre festett tört jég, mindenféle észrevehető ízesítés nélkül.

 Innen aztán megint összeszedtük magunkat és elindultunk a Csónakázó-tó felé, azzal a föltett szándékkal, hogy immár csónakázunk is rajta egyet.

 Közben útba esett a Postás Múzeum. Ide végre be tudtunk nézni. 

 Egy fura kislány volt az, aki körbevezetett minket. Azért volt fura, mert csekély kora ellenére semmi gyerekes nem volt benne. Minden megnyilvánulása (beszéde, gesztusai, stílusa) olyan volt, mintha a saját nagymamája lenne. Kis zöld otthonkájában, teljes komolysággal, hivatalos, távolságtartó vendégszeretettel magyarázta nekünk a tudnivalókat. 

 Végül eljutottunk a tóig is. Ezúttal jókor érkeztünk, tudtunk kölcsönözni. Ha jól emlékszem, úgy volt, hogy a csónakba öten fértünk volna be, mi azonban hatan voltunk. Úgy döntöttünk, inkább kölcsönzünk két vízibiciklit. Mindenki azt vette természetesnek, hogy az egyiken megy Ákos, Petra és Zolika, mint „egy család”, a másikon pedig mi hárman, maradék csajok. Ákos azonban úgy érezte, hogy nekik, két férfinak szűk lenne a hely. Zolika meg nem akart külön lenni Petrától, szóval végül Ákos azt mondta, hogy ő nem jön, majd inkább fényképez a partról.

 Mikor befejeztük, már látszott az a felhősáv, amit ígértek a meteorológusok (mármint a hidegfront). Egész nap (és napok óta) majd’ 40 °C volt, úgyhogy innen még nem volt könnyű elhinni a rövidesen bekövetkező lehűlést.  Mindenesetre határozottan elindultunk visszafelé. A szállásunktól nem messze azonban mégis úgy csapott le a zivatar, hogy inkább beültünk egy épp az út mellett talált kocsma-féleségbe, ahol kivártuk, hogy az eső sűrűje továbbmenjen. Eltöltöttünk itt is egy kellemes lelkizős estét.

Ott látszik a hidegfront érkezése

A képekért, a videókért és az élményekért köszönet a túratársaknak!

Az információkért köszönet a wikipédiának, a Vendégváró honlapnak (azóta már sajnos megszűnt) és a települések honlapjainak!