Hosszú szünet után, 2013 őszén végre továbbhaladtunk. Mivel többségünk
pesti, vagy Pest-környéki volt, s még Kőszegig le is kellett utaznunk (hiszen
ott fejeztük be legutóbb a túrát), felmerült, hogy egyet megint Kőszegen
aludjunk. De szeretett volna már továbbhaladni a társaság – és éppen
meg is tudtuk oldani –, hogy inkább korábban leutaztunk, hogy rögtön el is
vándorolhassunk a következő településig, Tömördig. Itt volt a péntek esti
szálláshelyünk. A túra első napján tehát leutaztunk vonattal Kőszegre. Petra, Ákos, Zolika, Barbi és én alkottuk a társaságot, illetve végre visszatért közénk Anna is, aki eddig még csak a legelső túránkon vett részt.
Petráékkal és Annával a D-i pályaudvarra beszéltük meg a találkozót. Az én izgalmam dupla volt, mert a következő hétvégén egy ausztriai próbamunka várt rám... Náluk két hétvége közül választhattam időpontot, hogy mikor utazom ki, s az egyik lehetőség éppen ez a hétvége lett volna, de a már leszervzett kék túrámat nem adtam.
Már a leutazás is adott egy kis kalandot, ugyanis a vonatról egy
szakaszon át kellett szállnunk pótlóbuszokra. Óriási volt a tömeg, nekem pl.
csak a hátsó ajtó lépcsőjén jutott hely, miközben a többiektől is elválasztott
egy-két embernyi "fal". Elindult a busz, de az ajtó nem zárult be
mellettem. Én ugyan ezt élveztem nagyon, de az utastársak előreszóltak, hogy be
kéne csukni. Közben hallottam Petrát, hogy miattam aggódik ("Dóri pont ott van"), de Anna mondta neki, "szerintem még örül is neki". Ez azért
maradt meg bennem ennyire, mert kicsit meglepődtem, hogy ilyen kevés találkozás
alatt ennyire megismert :) - és jól is esett.
Szombathelyre aztán Barbi vonata is befutott. Míg erre vártunk, találtunk a vasútállomás közelében egy cukrászdát, ahol süti és kávé mellett kellemesen telt az idő.
éljen a cukorsokk
Jön a Barbi, megyünk az állomásra
Rendben beérkezett Barbi is, együtt volt a csapat. Szombathelyről
„piroska-vonat” vitt tovább minket Kőszegre. Itt még intéztünk egy közös
bevásárlást a vasútállomástól nem messze található boltban, majd nekivágtunk. A
túránk az elején egy elég nagy forgalmú, zajos út kísért. Megkönnyebbültünk,
mikor végre letérhettünk mellőle az erdei útra.
Turistaúton: turista úton
Sietek, mert ki tudja, hogy érünk oda...
Minthogy egyik útitársunk Petra volt, a kertészmérnök, aki minden egyes
növényt igyekszik számbavenni az erdőben, megnézni, meghatározni,
lefényképezni, a másik pedig Anna, a gomba-szakértő, nem haladtunk valami
gyorsan. Eközben én, mint a túra szervezője, "felelőse", amiatt
aggódtam, hogy megtaláljuk az utat, ne tévedjünk el és odaérjünk a szállásra
időben. Ezek a problémák már korábban is fölmerültek, ezért mindig igyekszem
hangsúlyozni, hogy nincs azzal semmi probléma, ha néha kicsit szétválik a
társaság. Majd úgyis megtaláljuk egymást. Természetesen, hogy ez megvalósuljon
– mármint az egymásratalálás –, praktikus, ha minden elágazásnál az elől
haladók megvárják a lemaradottakat. És az is, ha mindenkinél van térkép, vagy
GPS.
Petra és Anna tehát lassan haladt, Barbi Petrával beszélgetett, Ákos természetesen Petra mellett maradt (és néha emlékeztette rá, hogy haladni kéne), és persze Zoli is a nővére tempójához igazodott. Így a térképet böngészve, az utat és látnivalókat keresve én jóval előre mentem, de eleinte nem is vettem észre, hogy mennyire. Elég későn jöttem rá aztán, hogy már nem is a jó úton vagyok. Addig is többször megálltam, vártam a többiekre, de hiába. Más túrázókat kérdeztem meg, akik utolértek, hogy látták-e a kis társaságot. De egyre kevésbé hallottam hírt róluk, az végén már olyanok jöttek, akik nem látták őket, se közel, se távol. Egyre gyanúsabb lett a helyzet. Végül a térképpel és egy ugyanarra járó túrázó segítségével sikerült megfejtenem, hogy hol is vagyok és nagyon nem ott kellett volna lennem. Úgyhogy most már nem én voltam az, aki majd megvárja a többieket a megbeszélt helyen, az Őz-kútnál, hanem reménykedtem, hogy ők szép türelmesen várnak engem. Sok idő telt el, úgyhogy próbáltam telefonon is elérni őket, de persze nem volt térerő.
Épp ráleltem végre a forráshoz levezető kis ösvényre, mikor onnan jött szembe aggoddalommal telten Petra, s mögötte a többiek. Nem csalódtam, tényleg ott vártak rám, próbáltak hívni, és valószínűleg azon tanakodtak, hogy hol lehetek, nem történt-e valami baj...
De most, hogy végre újra egyesült a csapat, kicsit megpihentünk, ittunk a forrásból, feltöltekeztünk és természetesen lefényképeztük a forrás kissé félreértelmezhető domborművét is.
Az Őz-kút egy eléggé elvadult környezetben levő, cserkészek által kiépített, de karbantartást valószínűleg rég nem látott forrás volt.
Pakolva és magyarázva
Ahhoz
képest, hogy ősz közepe volt, szerencsés volt az időjárásunk. Csak késő délután
kezdett hűvösödni-nyirkosodni.
Kiértünk az erdőből egy olyan részre, ahol az út egyik oldalát
kísérte csak az erdő, a másik oldalon nyílt mező terült el. Itt még ért minket
a Nap fénye és melege, úgyhogy leültünk az út szélére pihenni és uzsonnázni.
Apadt a gombászati érdeklődés, jobban tudtunk haladni
Ezen a ponton melegebb volt, mint máshol
Ránk sötétedett már, mire elértük Tömörd falut. De alig kellett
beérnünk, szinte a legszélső házak egyike volt a szállásunk. Az Önkormányzati Turistaház. Nagyon kellemes kis házikó volt, melyben 3 szobában pont elfértünk.
Volt egy nagy szoba, konyha-sarokkal, fürdőszobával, itt laktak Petráék hárman.
Külön bejárattal volt még egy-egy szoba. Az egyiket elfoglaltuk ketten Annával,
a harmadikat pedig (egyébként az is két személyes szoba) Barbi ‘kapta meg’.
Mindegyik szobához tartozott külön zuhanyzó.
Az estét persze a konyha-sarkos nagy szobában töltöttük együtt. Kevéske ülés és pihenés után kezdtük észrevenni, hogy nincs itt olyan nagyon meleg, de a vendéglátónk, kérésünkre mindjárt följebb is vette a fűtést.
Mákos guba volt a tervezett vacsora – ezt Petra készítette el –, de Őszanyónak és Anna gombász-szaktudásának köszönhetően az erdő áldásával fantasztikusan finom gombapörkölt is készült.
Utána hosszan beszélgettünk még.
A háttérben gombapörköltet készítő Anna még fényképezőgéppel fényképezte az ételt! :)
"El kéne mosni pár tányérot"...
Vacsi alapanyagok
Vacsi - gyönyörű íze volt!
Éjjel egyszer föl kellett kelnem, hogy kimenjek mosdóba. Amikor mentem vissza a szobába, véletlenül megláttam, hogy Anna ágytámláján – ami az én ágyammal sarkosan összeért – végigszaladt egy egérke. Megijedtem, de nem ám az egértől, hanem az egérÉRT. Ugyanis nem ismertem még igazán Annát...
azt mondjuk sejtettem, hogy szándékosan nem bántaná a kisállatot, de attól tartottam, hogy ha arra ébred, hogy egy egér rohangál rajta, ijedtében odacsap. Az előbbi mozgásból úgy véltem, hogy az én ágyam felé szaladt. Felforgattam a paplanomat – de semmi. Egyszerre észrevettem, hogy megint ott van Anna ágytámláján, de nem mozdul. Az árnyékos homályban kirajzolódott a kis íves hátának, meg a kerek fülének a sziluettje, de nem értettem, hogy egy ilyen mozgékony kis jószág hogyan állhat ennyi ideig egy helyben, mozdulatlanul, különösen, hogy nyilván érzékel engem és az én mozgásomat. Egyre gyanúsabb lett a helyzet. Előkerestem hát a zseblámpámat, s odavilágítottam. Ekkor láttam meg, hogy amit én egérnek hittem, az Anna ökölbe szorított, hátravetett keze, s az egér füle Anna hüvelykujjának a hegye volt...
A képekért, a videókért és az élményekért köszönet a túratársaknak!
Az információkért köszönet a wikipédiának, a Vendégváró honlapnak (azóta már sajnos megszűnt) és a települések honlapjainak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése