17. Sárvár - Sitke - Gérce

  Másnap ráértünk kényelmesen felkelni. Míg a többiekre vártam, a kertben gyakoroltam a táncot, amivel fellépésre készültünk (nem a túratársaimmal), utána meg a konyhában a térképet böngésztem, hogy mi lenne az ideális sorrend a mai látnivalók számára.  Hamarosan a reggelizni érkező Anna is segített a GPS-ével - s közben felfedezte, hogy útbaesik egy geocatching láda, belefér-e az időbe. Persze, hogy bele...

 A nagy csomagjainkat még nem kellett magunkkal vinni, hiszen a délelőttöt a városban terveztük eltölteni. 

 Az első két látnivaló két templom volt, melyek a vár felé menve útbaestek.

Az egyik a barokk Szent László király templom volt, ahova be is tudtunk menni, sőt éppen egy idegenvezetést csíptünk el.

Ez a kép nem sikerült tökéletesen, de a hangulata miatt nagyon szeretem

A Szent Imre templom kívülről...

...és belülről

 A plébános úr, aki az idegenvezetés tartotta, úgy tűnik, nem vette zokon, hogy újabb hallgatói akadtak, sőt minket is megajándékozott egy-egy ikon-képpel, ami szintén a kéktúrás emlékkönyvemben őrződik  azóta.

 Amikor a templomból kijöttünk, megkerestük Anna "ládáját" egy - azt hiszem - Nádasdy-szobornál. Az út folytatását illetően azonban megint elbizonytalanodtunk. De szerencsére épp volt mögöttünk egy presszó, ahova betérhettünk reggelizni addig is, míg kitaláljuk az út folytatását.

Útleírás, google maps és GPS együttes bevetése

Végül tovább indultunk és megtaláltuk az evangélikus templomot is; igaz, ez zárva volt. 

 Ez egy népies klasszicista stílusú épület, 1834-36 között épült, a Türelmi Rendelet kiadását követően.

Az evangélikus templom

Kis csapatunk az evangélikus templom előtt

 Végül eljutottunk a várhoz.

A várnak több reneszánsz, barokk és gótikus eleme van, hiszen évszázadokon keresztül építették, bővítették, alakították. A várban a Nádasdy-múzeum kiállítását nézhettük meg. Ez Sárvár, a vár és a Nádasdy-család történetéről szól. A termek egy-egy korszak stílusának megfelelően vannak kialakítva. Számunkra talán a legérdekesebb a vár vonatkozásában az emberi történet volt, hogy Nádasdy Tamás 35 évesen jegyezte el az akkor 12 éves Kanizsai Orsolyát (aki egyébként ekkor már árva volt, és a családi vagyon egyetlen örököse). Mindez sok hátsó gondolatra ad okot, de a levelezésükből úgy tűnik, hogy ők tényleg szerették (megszerették) egymást. Feleségül 2 évvel később; 14 évesen vette a lányt.

 Jó volt így együtt múzeumozni, mert a többiek sok érdekességre felhívták a figyelmemet, amin én átsiklottam volna.

Itt például nem vettem volna észre, hogy szegény vadászkutya mennyire póruljárt a vadkan által

Ez egy tehén-alakú tejszínes kanna

Ez egy szűrőkanál. Hogy a kisstílűség látszatát elkerüljék; aranyozott ezüstből

Kanizsai Orsolya

Végeztünk a várral

 A vár után még az arborétum, a kalandpark és a fürdő következett volna. De már kezdtük érezni az idő szorítását, ezért a fürdőről letettünk. Arra gondoltam, hogy az arborétumon csak gyorsan átszaladunk és utána kalandpark, vagy kettéválunk, s a kalandparkba csak Anna és én megyünk. De aztán az arborétumban úgy elröppent az idő, hogy kénytelenek voltunk a kalandparkról is lemondani.

 Az arborétumot maga, Nádasdy Tamás kezdte el kialakítani az 1600-as években. Így ma 3-400 éves tölgyeket, vagy pl. egy 32 méter magasra megnőtt piramistölgyet láthatunk benne, továbbá hóvirágfát, távolkeleti növénygyűjteményt és rhododendron-gyűjteményt is.

Mindkettő fotót Tamás készítette

Az idő telése miatt innen egyből a Vadkertbe mentünk, ahova friss, helyi alapanyagokból, hagyományos receptek alapján készült fogások ígérete csábított minket. Előtte azonban vissza kellett mennünk a szállásra, hogy felkapjuk a csomagjainkat.

 Arra még rá tudtam venni Túratársaimat, hogy odakanyarodjunk a fürdő bejáratához, hogy meglegyen a sárvári érmém is: 

 A túraszandálomnak itt lett elege a sok aszfalt-sétából, a pántja leszakadt. Itt a város szélén még nem volt gond az sem, hogy mezítláb menjek, de nem tervezhettem ezzel a következő másfél napot. Óriási szerencsémre viszont éppen utunkba esett egy bevásárlóközpont féleség, aminek volt némi cipő-választéka is. A legvállalhatóbb darabok a vászoncipők voltak, úgyhogy vettem is egy viszonylag kényelmesnek tűnőt. 

 Ezután megérkeztünk a pince-étteremhez, de mielőtt lementünk volna, valamire vártunk még csak Anna ment előre valakivel. Közben felfigyeltem egy veréb vészjelzéseire, mondtam is a többieknek, hogy ez mintha bajban lenne, de arra gondoltam, hogy biztosan meglátott egy macskát, vagy valami ilyesmi, úgyhogy nem is foglalkoztunk vele tovább. Ám hamarosan Anna jött föl a pince-étteremből egy kis verébbel a kezében - némileg tanácstalanul, hogy mit csináljunk vele (látszott, hogy még nagyon fiatal a kisveréb). Szerencsére ilyen tapasztalatom már volt, s rögtön meg is világosodtunk Petrával, hogy a folyamatosan jajveszékelő veréb lehet ennek az anyja, s éppen azért kiabál, mert elvesztette a kis Vilit. Úgyhogy egyszerűen letettük őt a fűbe és megvártuk, hogy az anyja hangja felé induljon. Így is történt, talaj mentén már tudott repülni, úgyhogy boldogan egymásratalátak. 

Elfogyasztottuk a veréb-mentéssel igazán kiérdemelt ebédünket, majd nekivágtunk a Sárvárról kivezető útnak, Sitke felé...

 Sárvárból elindulva egy pár száz méteres szakaszon az autóút szélén kellett mennünk, amitől nem éreztem magam maximálisan biztonságban, de legalább volt egy viszonylag széles gyaloglósáv nekünk. 

 Hamarosan le is fordulhattunk az aszfaltról. A cserjés, sűrű erdőn át nem mindig volt könnyű megtalálni az utunkat... előfordult például, hogy az ösvény kivitt minket az erdő szélére, oda, ahol összeért a szántófölddel, de közben meg is szűnt. Út nélkül csak az erdő szélét követtük. Aztán mikor már láttuk Sitke kápolnáját, s toronyiránt tudtunk menni, akkor átvágtunk a szántóföldön. 

 Megérkezve Sitkére rögtön a Kálvária-kápolna megtekintésével kezdtünk, amit Petránk Balázs Fecó-katedrálisnak nevezett el, nem véletlenül. Az 1871-ben épült, neogótikus kápolna egyik tornya ugyanis csonka lett, egy villámcsapás miatt. Balázs Fecó, a falu szülöttje úgy döntött, Kovács Ferenccel, a falu fogadósával együtt, hogy a kápolnát megmentik, még pedig a zene segítségével. Balázs Fecó koncertezni kezdett a helyszínen, s az összegyűlt összeget a kápolna javára ajánlotta föl. A dologban részt vett Kozma Gábor, akkoriban ellenzéki újságíró és Vida Ferenc, a Lord zenekar vezetője is. A dologból hagyomány lett, s azóta évente megrendezik a sitkei rockfesztivált. 1989-ben az István a királyt is bemutatták itt! 

 A belépőjegyek árát szándékosan alacsonyan tartják, s magát a rendezvényt úgy szervezik, hogy családbarát legyen. Ez illik ide, egy aprócska falu határába. A bevételeket továbbra is a kápolna felújítására és a falu támogatására fordítják. 

sitkei rockfesztivál

A kápolnába bemennünk nem sikerült, csak körbejártuk. 

 Mellette volt egy nagy fáktól árnyékos, kellemes kis pihenőpark, nem csoda hát, hogy Ákos és Tamás úgy döntöttek, hogy fáradtak, s pihennek egyet. Mi azalatt megnéztük a kis falut.

 Az egyik dolog, amit szerettem volna látni, a római katolikus plébániatemplom volt. Eredetileg nem barokk volt (a korából adódóan inkább román stílusú lehetett) de természetesen a XVIII. század óta az. Ezt a templomot 1327-ben említik először írásos források.

 Amikor odaértünk a templomhoz, annak kapuját éppen bezárni készült egy ember. Mi ugyan nem akartunk tolakodni, de ő észrevett minket és a szándékunkat, hogy a templom felé jöttünk, s felajánlotta, hogy nézzük csak meg nyugodtan, s ha végeztünk, zárjuk be. 

 A kis templom meglepetés-szép volt, persze a maga barokk stílusában. S ami szintén nagyon szép volt, hogy Petrának megint eszébe jutott elénekelni azt a gregorián dallamot, amit anno Kőszegen, csakhogy most résen voltunk és sikerült felvennem nekem is, meg Annának is (egymástól teljesen függetlenül).

A barokk templom négy oszlopos oltárán a négy apostol aranyozott szobra látható, az oltárképet pedig, mely a Szentháromságot ábrázolja, a híres Dorfmeister István készítette.

A templom után pedig megtaláltuk azt a "török oszlopot" is, amire nagyon kíváncsi voltam. Ez egy, az 1400-as évekből származó, gótikus kegyoszlop, ami Kissitke és Nagysitke határát jelölte. A néphit szerint egy török fővezér nyugszik alatta. Fülkéiben szokás volt gyertyát égetni, hogy a bolyongó lelkeket távol tartsák.

A török-oszlop

 Kis kitérőnk után visszatértünk a fiúkhoz, hogy velük együtt továbbmenjünk a következő faluba, Gércére, ahol a szállásunk várt minket. A két falu között igazán nem volt nagy távolság, kényelmesen megjártuk, míg bealkonyodott. 

Gércén a Mackó-lak nevezetű szállást foglaltuk el. Itt lehetett kérni vacsoraként gulyáslevest, vagy halászlevet, s kértünk is. Ugyan eredetlieg halászlével terveztünk, de szóltak, hogy valamiért csak gulyáslevest tudnak nekünk adni, jó-e. Mondtuk, hogy jó... és hát olyan finom és laktató ételt én nem tudom, mikor ettünk... nagyonis jó volt. 

 De a bögöti sütés is olyan jól bevált múltkor, hogy ide is terveztünk egy sütést - s ha már terveztük, s a hozzávalókat is elhoztuk idáig, akkor nyilván meg is valósítottuk a dolgot. 

 Mire elkészült az általunk sütött vacsora, már sokkal inkább fáradtak, mint éhesek voltunk, meg a csodálatos gulyáslevessel jól is laktunk, úgyhogy nem kevés étel megmaradt másnapra.