2017 telén megint kimentem Ausztriába, hogy ott töltsek egy téli szezont. Hosszabb távú tervem az volt, hogy szerzek kint egy olyan állást, ami állandó (nem csak szezonos) és kint is maradok. Az is megkönnyítette volna ezt, hogy 2018 februárjában bátyám is kiköltözött Salzburgba - így már nem voltam teljesen egyedül az országban. De közben kerestem volna a lehetőséget, hogy a Kék folytatására időnként hazajöjjek.
Egy alkalommal azonban, amikor lementem a hegyről (Obertauernből), hogy meglátogassam tesómat (ami egyébként vicces produkció volt abból a szempontból, hogy az áprilisban még mindig 2 méteres hóval fedett hegyről csizmában, télikabátban mentem le a salzburgi 26 °C-os tavaszba), emberek közelségétől elszokott szervezetem mindjárt el is kapott valami kórságot.
Torokgyulladással ébredtem másnap, de ahelyett, hogy egyre jobban lettem volna; a torokfájás átváltott nagyon durva fülfájásba, majd magas lázba, s végül iszonyatos lábfájdalomba. Amikor már elviselhetetlennek tűnt, akkor levitettem magam taxival az orvoshoz - onnan pedig már nem is engedtek haza. Mint kiderült, húsevő baktérium-fertőzést kaptam. Másfél hetet mesterséges kómában töltöttem, ezalatt, majd ezt követően pedig annyiszor műtötték a bal lábamat (mert főleg ennek izmait károsította a fertőzés), míg ki nem szedtek belőle minden fertőzött részt.
Ez persze azzal járt, hogy jó darabig ágyhozkötött voltam, aztán újra tanultam járni - mankóval, aztán - jó sokára - bottal, majd anélkül.
Igaz, hogy már amikor a kómából felébresztettek, azon voltam, hogy menni akarok csavarogni, de még kellett vagy 2 év rehabilitáció, hogy ezt tényleg, majdnem a régi értelemben meg is tehessem.
Hála Istennek ez az idő is elérkezett.
2019 őszén drága, engem megváró Túratársaimmal végre folytathattuk ott, ahol 2017 tavaszán abbahagytuk.
Ekkor a Zalaszántótól Hévízig tartó szakaszt vállaltam be, ennél többet még nem mertem.
Útitársaim ezúttal Anna, Gábor, Barbi és Kriszti voltak. Barbi ugye eddig mindig jött. Anna is ismét tudott csatlakozni, s elhozta akkortájt új kedvesét, Gábort is. Kriszti pedig egy régi táncostársam volt. Ő volt az egyike azoknak, akik betegségem alatt nagyon bíztattak, figyeltek rám, s utána a lelki rehabilitációmban is aktívan részt vettek. Most el tudtam csábítani őt is a KÉKre, aminek megkezdését ő maga is régóta tervezte már.
Én ismét Pest felől utaztam le, Annáékkal együtt. Így már a vonaton összeismerkedtem Gáborral. Kriszti is Pestről jött ugyan, de csak későeste tudott minket utólérni.
Sümegre megérkezve Anna és Gábor is pecsételt a vasútállomáson, majd felsétáltunk a buszállomáshoz.
Itt találkoztunk Barbival, aki természetesen most is Szombathely felől buszozott.
Volt még időnk a zalaszántói buszunk indulásáig, így hát beültünk az előző etap végén már megismert cukrászdába.
Zalaszántón aztán elfoglaltuk szállásunkat a már szintén ismert Turul Fogadóban.
Mivel volt egy kis szabadidőnk és Annáék még nem jártak itt, megnéztük velük a Mézeskalács Múzeumot, s kitaláltuk, hogy még vacsora előtt föl kéne "szaladni" a sztúpához is. Ezért nem "engedtem", hogy bármit is kérdezzenek a többiek a mézeskalácsos nénitől (tudván, hogy tudása kiapadhatatlan), megegyeztünk, hogy csak gyorsan vásárolunk, aztán megyünk tovább. Volt is lelkiismeretfurdalásom, mikor kérdezte, hogy meséljen-e...
Közben világossá vált, hogy nincs egyetértés a csapatban azzal kapcsolatban, hogy este, vagy másnap reggel menjünk föl a sztúpához; azt hiszem, Barbival mi ketten az esti menés mellett voltunk, míg Anna és Gábor szerette volna megnézni nappali fényben is. Igazából mindkét vággyal maximálisan tudtam azonosulni, ezért egy kis program-tologatással, átrendezéssel úgy döntöttem, hogy simán belefér, hogy mindkétszer fölmenjünk.
A vacsora előtt viszont már nem volt rá időnk, meg Krisztit is illett megvárnunk.
Így hát leszállingóztunk a szálláshely éttermébe, de tudtam, hogy Kriszti busza percek múlva érkezni fog, úgyhogy még nem rendeltem semmit, csak a többiek (hogy mégis ne üresben foglaljuk ott a helyet). S amikor rám csörgött Kriszti, mentem is ki elé, hogy ne kelljen a szállásunkat egyedül kereségélnie.
Így végülis a vacsorához már együtt volt az aktuális csapat.
Vacsi után felmentünk, hogy felöltözzünk az őszi estének megfelelően - de szerencsénkre még egész kellemes, indiánnyári időjárás volt.
A csillagok alatt nekiindultunk a hegynek.
Út közben egyszercsak egy kis kísérőnk is akadt, egy nagyon helyes kis kamasz macska képében. A kisállat olyan hűségesen kísért minket fel a sztúpáig, majd vissza a faluba, hogy úgy döntöttünk, ő bizonyára egy buddhista szerzetes reinkarnációja, aki most azért van itt, hogy vezessen minket. Igaz, úgy vezetett, buddhista módon, hogy közben hagyta, hadd kövessük el a saját hibáinkat.
Egy elágazásnál ugyanis, ami olyan sötét volt, hogy azt mondtam rá, "na arra biztosan nem megyek", a másik utat választottuk. Mint utóbb kiderült, arra kellett volna menni... Mi végül csak toronyiránt, susnyáson, gazon, lugason keresztülvergődve jutottunk fel. De feljutottunk.
Az élmény most is egészen lenyűgöző volt. Kriszti, aki fotós, kiváló képeket készített.
Például ezt:
A képet Pálvölgyi Kriszti készítette
Közben hallottuk a pelék kiáltozását, s nagyon messziről, nagyon halványan még szarvasbőgést is.
Amikor lefele ballagtunk a sztúpától, valamiért úgy éreztük, hogy nekünk is szarvasbőgnünk kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése