26. Zalaszántó - Rezi

 Másnap a szállásunk éttermében reggeliztünk, azután kettéoszlott a csapat. Anna és Gábor ugyanis már előzőleg is úgy voltak, hogy nappal is szeretnék megnézni a sztúpát, Barbi pedig, aki még mindig nem tudott betelni vele (érthető módon), csatlakozott hozzájuk. Kriszti nem, mert valamit még dolgoznia kellett a telefonja alig szolgáló internetén keresztül, én pedig szintén lent maradtam, mert nagyon be kellett még osztanom a lábam terhelését. 

 Előző nap viszont vettem egy mézeskalács-sztúpát, s most megkértem Gáborékat, hogy vigyék föl, s hagyják ott felajánlásként a Buddha-szoboronál. Ők eleget is tettek kérésemnek, sőt fényképet is készítettek róla.

 Természetesen az ajándékboltokat sem hagyták látogatatlanul.

 Aztán amikor visszaértek, elindultunk, hogy teljesítsük az aznapi szakaszt. 

 Krisztinek ekkor jött el az alkalom, hogy élete első kék túrás pecsétjét belenyomja a kék túrás pecsétfüzetébe. 

 Ezalatt mi leültünk és láttuk, hogy a kamasz cica, tegnapi kísérőnk, öntudatosan besétált a kocsmába... Onnan ugyan ki is lett küldve gyorsan, de a teraszon üldögélő vidéki alkoholista fazonokkal úgy tűnt, jó viszonyt ápol. 

 Innen elindultunk a falu D-i vége felé, s mivel éppen utunkba esett, Barbival mi újra, a többiek pedig először - megnéztük a kiskápolnát és a Szent Kozma és Domján templomot is.

 Mivel idő közben már láttam ilyet, ezúttal felismertem azt a helyet is, ahol a törökök kardélezésre használták a templom falát.

A kiskápolna Annával

A kiskápolna Gáborral

A törökök kardélezésének nyomai

Végül elindultunk a faluból. 

A falu után nem sokkal le is fordulhattunk az aszfaltról és egy óriási sík mezőn kellett átvágnunk, szinte toronyiránt, a Rezi hegy felé. 

 Homokos úton mentünk, így láttunk többféle lábnyomot is.

Zalaszántóról ki

Homokos útra rá

A jól követhető homokos út egyszercsak ki is kanyarodott a mi irányunk alól, s mi hagytuk becsapni magunkat. Csak jó pár méterrel később vettük észre, hogy nem erre kell mennünk, úgyhogy a mezőn áthágva helyesbítettünk. Egy részen sűrű susnyás következett, ahol egy patakot kellett találnunk, majd kereszteznünk. Ez viszonylag könnyen meg is lett és sikerült visszakeverednünk a KÉK csapásra.

A susnyás

Megtaláltuk a patakot

 Aztán elkezdődött a neheze... álmomban nem gondoltam, hogy egy kis Balaton-felvidéki tanúhegyet olyan nehéz lehet megmászni, mint a Rezit... persze a lábam sem volt még a topon, meg a táskát is cipeltük... de akkor is... kemény menet volt. Közben Anna persze figyelte a gombákat - és talált is ezt-azt, Barbi a növényeket, én az állatnyomokat, Kriszti fotózott, Gábor pedig... gondolom, fejben zenélt...  

 Szerettem volna végre nebántsvirágot látni, de eddig nem volt hozzá szerencsém. 

 Végre, nagy nehezen felértünk a Rezi várhoz, melynek falán az őszi bágyadt napsütésben egy jó órát pihentünk. 

 Kun László királyunk kénytelen volt szövetséget kötni a Kőszegi családdal a kunok ellen. Győzelme évében a Rezi várhegyet elcserélte Tokaj nembeli Tibával, aki Boldogkőt adta érte.  Azonban örökösök hiánya miatt hamarosan visszaszállt a Rezi birtok a királyra. 

 Az 1300-as években ahogy a környék többi részét, ezt is a Kőszegi család foglalta el. Ők végül a Köcskiektől szenvedtek döntő vereséget 1323-ban. Később a Rezi várhegy a Lackfiaké lett, 1433-ban pedig a Gersei-Pethő családé (akár a Tátika). 1491-ben Kinizsi Pál Fekete Serege vette vissza a király számára. Ez volt egyébként a Fekete Sereg utolsó bevetése. 

 Az 1500-as években a török veszély miatt megerősítették a várat. 1589-ben fel is gyújtották a törökök.  1729-ben a Gersei-Pető család (akikhez idő közben visszakerült) kihalt. 1741-ben a Festeticsek vásárolták meg. 1945-ben a várromot államosították, 2000-ben pedig megkezdődtek a régészeti feltárások és helyreállítások. 

 Miután a rezi várban többé-kevésbé kipihentünk magunkat, már csak le kellett mennük a hegyről, meg még egy jó darabot mennünk sík területen, míg elértük Rezi falut. 

 A sík részen aztán már annyira fájt a frissen visszaavatott lábam, hogy úgy döntöttem, leülök a rét szélére pihenni, de mondtam a többieknek - akik miattam már eddig is többet pihentek, mint szerettek volna - hogy menjenek csak tovább, találkozzunk a kocsmánál, ahol pecsételnünk is kell. De Kriszti, aki a fotózgatása miatt szintén folyton lemaradt, úgy döntött, hogy megvár, ami egyébként - bár egyedül is elvagyok - jólesett. 

 De úgy tűnik, hogy a többiek is lassítottak a tempón, mert a faluba már nagyjából egyszerre érkeztünk meg. Meg is találtuk simán a kocsmát, ahol a rezi-i pecsétet megkaptuk, illetve tudtunk mosdóba menni, egy kávét inni, a kocsmával közvetlenül szomszédos kisbolt (akár a "Mi kis falunkban") pedig nyújtott számunkra minimális ellátmányt. Sőt, a kocsmából egy pizzát is kértünk, amit aztán elosztottunk egymás között. Persze a két vegetáriánusunknak kicsit nehezebb dolga volt... ők pizza-szélet ettek. Erről jut eszembe, aki érintett vegtáriánus táplálkozásban és kék túrában egyaránt, az nézzen be ide: https://www.facebook.com/K%C3%A9kt%C3%BAra-veget%C3%A1ri%C3%A1nus-szemmel-106537687623105/notifications/

A rezi-i pecsét

 Itt megismerkedtünk Rezi falu történetével is: 

Területe az őskortól kezdve lakott. A rómaiak kezdtek el itt földet művelni és állatokat tenyészteni. A honfoglaláskori népe a szlávok voltak. 1284-ben, a Rezi várral együtt a Tokaj nembeli Tibáé lett (Kun László adta neki), 1346-ban a Lackfiaké, 1421-ben a Medvei családé. Ezek azonban zaklatták saját népüket, gyilkoltak, raboltak, ezért Zsigmond király visszavette tőlük és a Gersei-Pethő családnak adta. 1538-ban a veszprémi érsek fosztotta ki a falut, 1554-ben a törökök égették föl. 1555-ben a helyi jobbágyok kétfele adóztak; a törököknek is, meg a magyar uraknak is. 1562-ben ismét magyar kézre került a falu. 

 Ekkor már a Szent Lukács templom megnézésétől eltekintettünk; örültünk, ha a szállásunkig el tudunk vánszorogni - legalábbis én így voltam.

 A Rezi-beli szállásunk a Rezi-dencia volt, amihez fel kellett mennünk valószínűleg a falu legmagasabb pontjára. Mire felértünk, már alkonyodott, és gyönyörű volt a kilátás...

 A szálláshely különálló faházakból állt, melyek berendezése, hangulata egyébként igényes, modern, ugyanakkor minimál-stílusú volt. S a házak többségéhez egy közös mosdó-blokk tartozott. Mivel még tartotta magát a jó idő (csak este és reggel volt már hideg), nem volt vele semmi gondunk. Annáék ezúttal egy kétszemélyes "lakosztályt" kaptak, mi pedig egy 3 személyesben voltunk Krisztivel és Barbival.

Ő a vizesblokkban volt, nem a szobában

Miután elhelyezkedtünk, és cseppet pihentünk, nekivágtunk a Betyár csárdának, mert a terv szerint ott akartunk vacsorázni. Legalábbis én ott akartam, a többiek pedig velemtartottak.

 Azonban odafele valahogy elvétettük az irányt, így fél órás séta helyett, kb. másfelet mentünk az amúgy is meglehetősen fáradt, fájós lábainkkal. Ismét az tartotta bennem a lelket, hogy Annával énekeltünk. Ez megadta a tempót is, meg a figyelmet is elterelte a nyűgről. 

 A Betyár csárda kipróbálása azért volt fontos, mert a látni-/kipróbáli-valók listáján szerepelt. Igaz, eredetileg a következő napi ebédet terveztem ide, de végülis így megoldódott a szombati vacsoránk is és időt is nyertünk másnapra. 

 A hely 200 éve működik csárdaként! A híres-hírhedt bakonyi betyárok egyik kedvenc helye volt. Nevét a közelben csordogáló Gyöngyös-patakról (Gyöngyösi-csárdának is hívják) kapta, amivel utunk ezen szakasza során jó sokszor találkoztunk. A patak viszont a partján álló nyárfákon meglehetősen elterjedt fagyöngyről kapta a nevét. Ma a volt istállót használják étteremként. Eredeti állapotában megmaradt a gémes kút, a kármentő és a búbos kemence. A falakat a betyárok ellen kiadott köröző levelek díszítik. 

 Mikor itt végeztünk, úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyunk, nyomjuk be az itteni, Betyár-csárda-pecsétet a füzetünkbe, minek is várnánk vele másnapig. Úgyhogy átszaladtunk az út másik oldalán lévő buszmegállóba, ahol megtalálható a bélyegző - és ezt is kipipáltuk. 

A Betyár-csárdai, másik nevén Gyöngyösi-csárdai pecsét

 Visszafelé már okosabbak voltunk, s megtaláltuk a rendes, fél óránál nem tovább tartó utat, ami visszavitt minket a szállásunkhoz - egy erdős részen keresztül. Úgy tűnt, Kriszti még nem mászkált annyit éjjeli erdőkben, mint mi, akik a KÉKek során szinte minden alkalommal... de szerintem igazán élvezte.