35. Keszthely - Gyenesdiás - Vállus

 A következő napra az volt a terv, hogy gyorsan reggelizünk a Tulipánban, addigra odaér Anikó is, a másik újoncunk, aki előző nap még nem tudott jönni, de ezen a napon bevállalta a korai indulást, s együtt benézünk a piacra, aztán elmegyünk a gyenesdiási lőpályára, majd a Festetics-kilátóhoz, aztán átsétálunk Vállusra. A reggelivel azért siettem volna, mert a lövészetre időpont volt megbeszélve.

 Reggel fölkeltünk szépen, időben, s nagyjából el is készültünk. Míg a többieket vártam, a szobánk erkélyén ejtőztem. 

 Elindultunk, s elballagtunk a szívemnek (...számnak...) oly kedves Tulipán Kávézóba, hogy elfogyasszuk reggelinket. Azt mondtam, hogy addig a körforgalomig, ami Keszthely határában van, mehetnénk busszal, ezzel időt nyernénk, lábat kímélnénk, s ez a szakasz már úgyis teljesítve van. Innen aztán mehetnénk gyalog. Ebből az lett, hogy Tomi - aki nem lévén gondolatovasó, nem ismerte pontosan a koncepciómat - talált olyan buszt, ami a közelből indul, a Tulipán mellől, van időnk hozzá bőven, s Gyenesdiásig elvisz. Bonyolultnak találtam volna, hogy tovább variáljak, úgyhogy elfogadtam ezt a verziót. Így viszont rájöttem, hogy nyertünk egy bő órát. Az hagyján, de Gábor is rájött (akit reggel sürgettem), s föl is hántorgatta, hogy miért is kellett reggel annyira elindulnunk... Szórtam hamut a fejemre...

 Az eredeti tervben nem találtam arra megoldást, hogy a keszthelyi pecsétet Tomi és Anikó is megszerezzék, de most hogy bőségesen nyertünk időt, megkérdeztem Tomit, van-e kedve ahhoz a verzióhoz, hogy ő megy ki Anikó elé az állomásra (kölcsönadom a pecsétpárnámat), s így tudnának ők is pecsételni. Ő meg lelkesen igent mondott.

 El is indult, pedig mondtuk neki, hogy szerintünk még ráér, negyed óra alatt ott lesz. Ő azt mondta, hogy fél óra sem biztos, hogy elég. Na ekkor gyanakodnunk kellett volna... de nem tettük. Ő elindult, Anikó vonata pedig közelgett. 

 Közben Anna és Gábor átugrottak, hogy megnézzék a szomszédban levő piac kínálatát. Mi meg ott maradtunk Barbival visszavárni Tomiékat és vigyázni Szofira.

  Telt az idő, s én egyre feszültebben vártam, hogy érjen már vissza mindenki, vagy legalább valaki. Anikó jelezte, hogy már elég régóta vár az állomáson, úgyhogy megadtam neki Tomi számát, meg Tominak is Anikóét... Aztán Anikó hívott és elmondta, mi a helyzet: Az történt ugyanis, hogy Tomi nem a keszthelyi, hanem az alsógyenesi állomásra gyalogolt ki... Részéről persze ez volt a teljesen logikus, hiszen ő tegnap oda érkezett és onnan jött be a keszthelyi szállásunkra. Nekem okosnak meg eszembe sem jutott, hogy ne a keszthelyi nagy állomásra gondolna - amit egyébként még nem is látott. Mindenesetre ügyesen megoldotta, mert rövid időn belül jött egy vonat, amivel kb. 2 perc alatt átért a keszthelyi állomásra és ott végre sikerült összeszednie Anikót is. Amíg várt, addig ő is felhívott, hogy elmondja mi történt és miért késlekednek. Az állomáson legalább nem felejtettek el pecsételni, majd igyekeztek vissza, a kávézónkhoz. Kb. velük azonos percben Gáborék is visszaértek. Így időben tudtunk kimenni a buszmegállóhoz, nem volt vele gond. 

 Gyenesdiáson aztán elindultunk a lőtér felé. A tűző napsütésben nem igazán értettem, hogy miért korzóznak a többiek, miért nem jönnek már, én mindenesetre igyekeztem előre, hogy az erdő-nyújtotta árnyékba érjek. Mondjuk az könnyen lehet, hogy a többiek éppen a napsütés miatt voltak kókadtak, azt viszont nem tudták, amit én a google mapsből már igen; hogy hamarosan árnyas erdő következik. 

  A lőtérnél bevártam őket, aztán bementünk. 

 Megbeszéltem előre egy itteni emberrel, hogy kipróbálnánk, amit lehet, úgyhogy a kedvünkért jött egy TEK-es srác, aki megmutatta, hogyan kell 9 mm-essel lőni. 

 A pisztoly olyan nagyot szól, hogy fülvédővel is elég bántó.... nekem erről fogalmam sem volt korábban.

 Barbi és Tomi húzódozott először ettől a programtól, hogy ők nem is akarják kipróbálni, de aztán menet közben megjött a kedvük. Anikóé viszont elment, ő a zajával annyira nem szimpatizált, hogy inkább ki is ment. Természetesen ezalatt Szofi kutya kint maradt, s mindig volt vele kint valaki. Az nem volt kérdés, hogy Anna benne lesz, mint mindenben, de azt is nagyon bírtam, hogy Gábor mennyire lelkesen állt hozzá ehhez a programhoz. 

Az első 5 találatom

Tomi volt a legügyesebb köztünk; ezek (középen) az ő találatai

Töltényhüvely, amit megtartottam

 Amikor ezzel végeztünk, a Festetics-kilátóhoz indultunk. Az volt a tervem, hogy ott fogunk fent "ebédelni".  Először egy elágazáshoz értünk, ahol egy murvabánya (inkább csak kőfejtés) maradványa van. Ezt átböngésztem, de semmi érdekeset nem találtam (fosszíliát, kövületet vagy lenyomatot). Aztán elérkeztünk a Nagy rét nevű helyhez, ahol van vízvételezési lehetőség is, meg táblák jelzik a turistautakat, sok pad van, meg esőbeállók - vagyis egy szépen kiépített, kultúrált pihenőhely. Innen indul egy nagyon meredek hegyoldalba az ösvény, amit megmászva feljutottunk a Festetics-kilátóhoz. A mészkövön, dolomiton vezető ösvényt a sok turistaláb kikoptatta, úgyhogy ahol véletlenül nem görgeteges, ott csúszós, de leginkább a kettő egyszerre. 

 Végül felértünk a karsztbokor-erdős csúcsra - számomra ez talán a legkedvesebb életközösség, már az illatát is nagyon szeretem. Felmásztunk a kilátóba, de itt (vagy ekkor) már jó erősen fújt a szél. Körülnézés után le is másztunk, mert ki volt rá írva, hogy viharos időben rajta és 5 méteres körzetében tartózkodni tilos. Ugyan viharos nem volt az idő, de azért a szél eléggé erőteljesen fújt. Úgyhogy nem itt, hanem a közeli padokon eszegettünk, miközben időnként a szél által kaptunk egy nagy adag mészport is a szemünkbe-szánkba.

A kőfejtés

Szokásommá vált az elmúlt években, hogy gyűjtöm a KÉK út során fellelhető fenti jellegű érméket és egy karkötőre applikálom őket. Ma* (*2022.október) már egy 9 mm-es töltényhüvely és a tapolcai, két badacsonyi és egy Bakonybélből származó Balatonfelvidéki NP-os érme is rajta van (azért itt mutatom meg, mert itt, a kilátóban készült róla ez a kép)

 A kilátótól aztán eredetileg vissza kellett volna mennünk a kőfejtésig, majd onnan továbbmenni a másik irányba. Azonban óriási szerencsénkre Barbi szemfüles volt és észrevette a tiltást, hogy nem szabad arra menni, mert éleslövészet van. Az imént tapasztaltuk meg, hogy ezt mennyire komolyan kell venni, úgyhogy eltanácstalanodtunk. De Anna és Tomi hamarosan összehozták a megoldást a telefonos applikációk segítségével, hogy a Nagyrétről kell továbbmenni, kicsit más úton. 

 Úgyhogy a hőségben visszacaplattunk ugyanazon az árnyéktalan úton harmadszor, ami a Nagyrétig vezetett. Ott viszont tényleg ott voltak a tájékoztató táblák, úgyhogy innentől már biztosak lehettünk a dolgunkban. 

 Szóval végre újra rajta voltunk az úton.

 

Anikóval lemaradtunk - megvártak

Azt hiszem, őbelőle fecskefarkú pillangó lesz, ha megéri

 Az erdő végén volt egy kis elbizonytalanodás, de egész hamar sikerült eldöntenünk, hogy merre kell menni tovább. Ahogy az erdőből kibukkantunk, egy hatalmas napraforgó-mező terült elénk, a lágyan ívelő balaton-felvidéki tájban. Erről azért csináltunk egy-két képet.

Ahogy az égen látszik, közelgett egy előre beígért enyhe hidegfront, de ez szerencsére annyira gyenge volt, hogy még az se nagyon tűnt föl nekünk, hogy végre jobban kapunk levegőt.

 Nem volt emlékezetesen sok, vagy nehéz ez a szakasz, mégis azért eléggé elfáradtunk a végére. Beértünk Vállusra, s itt ugyan szerettem volna megnézni a templomot, de mivel innen busszal akartunk átmenni Várvölgyre, már nem volt idő a templomra. Úgy gondoltam, majd másnap. Gyorsan beütöttük a pecséteket a füzetünkbe és mentünk a buszmegállóba. Itt ez azért volt "megengedett", mert Várvölgy nem része a kéknek, csak Vállus. Válluson viszont nem volt szállás, úgyhogy csak a szálláshely miatt kellett továbbmennünk Várvölgyig. Itt, a buszmegállóban Anna, Gábor és Barbi, a gyakorlott túrázók rájöttek, hogy az ő lábukban még van kilométer, ők inkább átmennek gyalog. Tomi, Anikó, a kevésbé gyakorlottak és én, a műtött lábammal maradtunk - akkor is maradtam volna, hogyha Tomi kevésbé riadtan néz rám, amikor Annáék meghozták a döntést, hogy nem buszoznak.

 A busz késett vagy negyed órát és út közben nem vettük észre a többieket, ezért azt hittük, hogy ők már be is értek. 

 De nem, viszont nem is sokkal maradtak le tőlünk. Még az emelkedőn utólértek, amin a szállásunkhoz kellett fölmenni, így együtt értünk oda.

 Ugyan mondta előre a szállásadó, hogy lesz egy öreg, beteg kutya, de a látvány megdöbbentőbb volt, mint amire számítottam. Egy deréktól lebénult öreg, nagy kutya (valaha igazán szép lehetett) tört ki a kertből (pontosabban vonszolta a hátsó felét), s ment volna neki Szofinak, ha ereje van hozzá. Nagy nehezen aztán lenyugodott, mikor látta, hogy Szofi nem foglalkozik vele. Addigra megérkezett a házigazda is és beengedett minket. 

 Nem csak mi fáradtunk el, hanem úgy látszik, még Szofi is, mert ahogy bementünk, ő elfoglalta a kanapét és le is húnyta a szemét.  Annék hagyták őt pihenni, míg elmentünk a boltba, hogy másnapra vegyünk reggelit és útravalót és az étterembe, hogy megvacsorázzunk.

A vállusi pecsét

Kilátás a szobánk ablakából

Neki elég volt... :)

Mire visszafele mentünk az esti sötétben a szállsunkra, már az eső is szakadt.