Másnap reggel ismét óriási szerencsénk volt az időjárással. Az eső elállt, eltűnt, híre se volt; az ég tiszta, kéken ragyogott.
Reggeli kilátás az ablakunkból
Azt hiszem, ebből a szakaszból ezt a napot vártam a legjobban...
A szálláson hozott anyagból kényelmes tempóban megreggeliztünk.
Nem kellett korán indulnunk, így abban maradtunk, hogy mindenki aludja ki magát, de azért 10:00-nél tovább ne tököljünk. Ezt sikerült is betartani.
Anna megpisiltette Szofit, aztán összepakoltunk. 10:00-kor elindulva először visszasétáltunk Vállusra, de még nem a KÉK útra álltunk vissza, hanem én nagyon szerettem volna megnézni a Medvehagyma tanösvény állomásait, úgyhogy erre a kitérőre indultunk el.
A kitérő első állomása a Vadlánylik-barlang volt. Itt még frissek voltunk és üdék, s főleg nem tudtuk, mi vár ránk. A Vadlánylik-barlang egy dolomithasadék a hegyoldalban, a patak fölött. A régiek hittek abban, hogy az erdőben úgynevezett vadlányok élnek, akik forrásvizet isznak, bogyókat és madártojásokat esznek, mezítláb járnak és természetesen énekükkel halászfiúkat csábítanak el. Úgy gondolták, hogy ők nyáron faodvakban, télen pedig az ilyen sziklahasadékokban alszanak.
Ebben a sziklahasadékban vadlányt nem, de barna hosszúfülű denevért már megfigyeltek.
Belestünk a Vadlán-lik barlangba, hátha van denevér
A barlang után aztán kezdődött a legemlékezetesebb rész. Métereken belül olyan meredekké vált a hegy, hogy alig tudtuk följebb küzdeni magunkat lépésről lépésre, s nem is rövid szakaszon. Végül azért csak sikerült felérnünk a Lázbérci kilátóhoz.
A sokat tapasztalt Szofi kutya szintén feljött a kilátóba, nagyon hősiesen, tulajdonképpen magától - mert a gazdi-falka is föment.
Erre megyünk majd tovább Itt is voltak padok a kilátó mellett, ahol megpihentünk és ettünk. Olyan jó időnk volt, hogy szinte meg is lepődtünk azon, hogy a fa magába itta éjjel az esőt és még most is kicsit vizes volt.
Anna itt is levadászott egy geocatching-ládát, és azt hiszem, Tomit is sikeresen "megfertőzte" ezzel a játékkal.
Mi pedig Barbival észrevettünk egy szúrós csodabogyó nevű bokrot, ami elég ritka az országunkban, s annál védettebb.
Aztán Szofi észrevett egy magaslest, s mint aki már jól ismeri gazdái szokásait, gondolván, úgyis ez lesz a program; felmászott a létrán, magától...
Végre elértük az egyik állomást, amire annyira kíváncsi voltam; a katonai kutyatemetőt. A közelben a múlt rendszerben egy titkos katonai bázis működött, s a katonai kutyákat, akik meghaltak, ők temették ide. A hely aztán feledésbe merült, s csak pár évvel ezelőtt leltek rá újra a kis temetőre; akkor meg azt hitték, hogy emberek nyugszanak itt. Aztán kiderült, hogy kutyák, de annyira a felszín közelében voltak eltemetve, hogy nem ritkán a vadak kiásták a tetemeket. Ma már rendbe van hozva a kutyatemető és turistaút vezet ide.
A katonakutyák a gazdájuk rangját örökölték.
A legismertebb Vulkán hadnagy története, aki úgy mentette meg gazdáját, egy téli eltévedés alkalmával, hogy testével tartotta melegen, míg meg nem találták őket. Ezt a kutyát később "orvul megölték". Hogy kik és miért, azt sajnos nem lehet tudni.
Nagyon megható hely volt.
Erről egyébként csinált egy tök jó youtube videót az Urbex Gyula néven működő youtuber, "Kedvencek temetője" címen.
Itt is megálltunk hosszabb időre enni és pihenni, szerencsére nem kellett sietnünk sehova. A vizem azonban eddigre elfogyott. Helyette kaptam a többiektől "háromazegyben" porkávét, tegnap vásárolt hideg házitejbe... de nem volt az igazi.
Innen már visszafele indultunk, Vállus felé, de egy másik úton, hogy majd a Kékre térjünk vissza.
Rövidesen el is érkeztünk a pálos kolostorrom-állomásig, aminek jelenlétére egy fa törzsén lévő tájékoztatás hívta fel az ember figyelmét. Szerencsére - mert enélkül szerintem sose találtuk volna meg. Pedig mindenképpen szerettem volna látni ezt is.
A romok között 13.-14. századi pénzeket találtak régészek, valamit három csecsemő, vagy magzat maradványait. Valószínűleg őket már a kolostor elhagyása után temették ide, hogy megszentelt földben nyugodhassanak (abban az időben, amikor megkereszteletlen embert nem volt szabad a hivatalos temetőbe temetni). Amikor a pálosok még itt voltak, önellátó életet éltek, volt a közeli forrás mellett egy halastavuk. Volt itt egy Mária-szobor is, ami a legenda szerint egy nagy vihar alkalmával egészen Vállusig legurult. Ez ma is megvan, s a vállusi templomban áll. A létezése tehát biztos, de hogy így került volna Vállusra, az nem bizonyított.
Innen is elhoztam egy darab követ az egykori falból, hogy a kék túrás emlékkönyvemben megőrizzem.
Ide egészen közel elértük a jó vizű Szent György-forrást is.
Természetesen ittunk, s feltöltöttük kulacsainkat. Meg persze pihentünk.
Töltekezés a Szent György-forrásnál
A Medvehagyma-tanösvény után visszatértünk a KÉKre és a lesenceistvándi irányba fordultunk. De még ott, az elágazásnál megpihentünk. Már ennél a résznél eléggé fáradt volt mindenki, de úgy tűnt, hogy nincs több hátra, mint 6 km. Nem tudom, ezt honnan vettük, de mint utóbb kiderült, nagyon nem így volt.
Ennek a képnek is nagyon szeretem a hangulatát (Anikó készítette)
Az erdőből kiérve először megint egy hatalmas, virágzó napraforgó-mezővel találkoztunk, kicsit meg is ijedtünk, hogy visszakeveredtünk volna oda, ahol tegnap tartottunk.
Aztán egy kisebb utat keresztezve újabb fölfele kaptatós szakasz következett.
De ennek köszönhettük, hogy elérkeztünk utunk egyik legszebb kilátó-pontjára, ahonnan elénk tárult az egész Tapolcai-medence. Beszéljenek a képek:
Ezt követően még mindig fölfele mentünk, de egyre kevésbé meredeken.
Néhány, csodálatos helyen álló hétvégi ház között áthaladva (vámoltunk némi félérett körtét is szomjúság ellen az útra kilógó ágakról) az út ismét erdőbe ért, s végre lefele fordult. Nagyon tetszett nekem ez a keskeny, kanyargós ösvény a fák között, de nehéz volt lefele menni, úgyhogy kép nem készült a részről, így is jól lemaradtam a többiektől.
Az erdőből a Lesenceistvánd fölötti szőlőkhöz értünk ki, ahol már aszfalton lehetett haladni. Itt összevártuk egymást, aztán továbbra is meglehetősen meredeken mentünk lefelé.
Lesenceistvánd egy nagyon nagy falu volt, mire átértünk rajta a pecsételőhelyig, borzasztóan elfáradtunk.
Út közben felfedeztük a falu becsületkasszás "boltját", de nekem jobban tetszett volna, ha tényleg lettek volna ott még más áruk is a borokon kívül. Annyi eszem bezzeg nem volt, hogy megnézzem, nincsen-e köztük olyan fűszeres, gyógynövényes bor, amit abban a pincészetben készítenek, amit szerettem volna meglátogatni, csak nekik nem volt alkalmas az időpont. Szerencsére - mert nem bírtuk volna szusszal a plusz kitérőt...
Kecskék mellett végre megpihentünk a faluban...
Aztán innen még elvánszorogtunk a lesenceistvándi pecsételőhelyig.
Szemben a padokon pihentünk, ettünk.
Kivételesen az volt a terv, hogy Lesencetomajtól Tapolcáig busszal megyünk. Ugyanis előzetes tájékozódásom során láttam, hogy igen veszélyes szakaz ez; forgalmas autóút szélén visz a kék jelzés, elég hosszan, vagy 7 km-en keresztül, s még padka sincs. Mindezt sántán, kutyával... nem tűnt okos dolognak. Kerülőutat pedig nem találtam, s a kék túrás fórumokon sem ismert senki alternatív utat, ugyanis a környék egy mocsaras, nádasos világ. Tehát innen még a maradék kb. 2 km-en sietnünk kellett volna, hogy elérjük Lesencetomajon a buszt. De képtelenségnek tűnt, hogy továbbmenjünk. Nekem a műtött lábam eléggé sajgott már, Anikónak kb. élete első nagy túrája volt, Tomi is eléggé el volt fáradtva. Úgyhogy amikor Tomi rájött, hogy itt, a közvetlen közelünkben is van egy buszmegálló és innen is be tudunk menni Tapolcára, megszületett a döntés, hogy innen megyünk.
Anna még fitt volt, Gáborral együtt szerette volna teljesíteni becsülettel az aznapra vállalt szakaszt (amúgy tök megértem, hogy ne két km-en múljon már), de aztán osztott-szorzott, hogy hogyan érnék el a buszt, és rájöttek, hogy igazából nekik sem éri már meg átgyalogolni Lesencetomajra.
A buszról kíváncsian figyeltem, valójában mennyire lehet veszélyes ez az útszakasz, mert eddig csak a térkép és mások beszámolói adtak támpontot - és hát eléggé az.
Tapolcára beérve a buszállomáshoz egészen közel megtalátuk és elfoglaltuk a szálláshelyünket. Rövid pihenő után pedig elballagtunk vacsorázni a Malom-tó étterembe. Anikó azonban annyira készen volt már - és éhes sem volt -, hogy inkább maradt a szálláson pihenni, regenerálódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése