2020. október
Ettől a szakasztól fogva vagy a 13-as számban, vagy az asztrológiában kell hinnem. Ennyi nehezítés ugyanis még talán soha nem volt egyszerre egy szakasz megszervezésében és kivitelezésében. Ez volt a 13. szakaszunk. S az asztrológia szerint "retrográd Merkúr" által nehezített, hátráltatott időszak.
A nyári 4 napos szakasz sikerén felbuzdulva ez alkalommal is megpróbáltam egy négy napos nekifutást szervezni. Az időponton való egyezkedés mindig nehézkes. Most a legtöbb útitársamnak több időpont is alkalmas volt, csupán ketten voltak, akik érdekei ütköztek. Mivel egyikük sem tudott engedni - egyikük mindenképpen azt szerette volna, hogy az őszi szünetre essen az időpont, másikuk úgy volt vele, hogy október végén már nem valószínű, hogy jó lesz neki, így végülis én döntöttem, azon az alapon, hogy akkor tudjuk négy napra kihúzni, ha az őszi szünetre esik, így ez nyert.
Az időpont tehát már kb. augusztusban megvolt. Útitársnak is sokan jelentkeztek; összesen 8-an lettük volna: Barbi, aki még soha egyet sem hagyott ki. Anna és Gábor, valamint Anna barátnője, Kincső, aki még csak egyszer volt velünk, amikor Hévízen és Keszthelyen voltunk. Hozzájuk tartozva két kutya. Továbbá Tomi és Anikó, akik a nyáron csatlakoztak "újoncként". És végre egy régi barátnőm, akit már régóta hívogatok, régóta kacérkodik az ötlettel, de eddig mindig végül a nem-jövés mellett döntött; most először azt mondta, vacillálás nélkül, hogy jön. Így lettünk meg 8-an.
Közben egyre inkább beindult a covid-19 második hulláma. Ezért aztán egész idő alatt úgy szerveztem és terveztem, hogy alig hittem benne, hogy megvalósulhat. Elég nehéz volt szállásokat is találni, a következő nehezítő tényezők miatt: Szállásonként csak 1 éjszakát akartunk foglalni (ezt sok szállásadó nem teszi lehetővé). Két kutyával. Relatív olcsón, mondjuk, hogy 5-6000 Ft/éj/főnél ne legyen drágább. Mindezt a Balaton mellett, de ősz-közepi időszakban, hiszen a Tapolca - Badacsony-szakasznak néztünk elébe.
Az első szállás lehetett volna a Szent György-hegyen a Kaán Károly kulcsosház. Bizonytalan voltam benne, mert én személyszerint ugyan szeretem a kulcsosházakat és turistaházakat, de a Turista Magazin lelkesedése a szállás iránt hát... mérsékelt volt. A tisztaságát és melegségét a fényképek alapján én kérdőjelezetem meg, persze lehet, hogy tévesen. Azt nem tudtam eldönteni, hogy csapatom mennyire áll készen a favágásos, kályhás tüzeléses fűtésre. Esetleg hideg, vagy tűzön melegített vízre, csupasz ágyon hálózsákban alvásra, s egyéb nomád körülményekre. Ezt inkább fokozatosan adagolnám nekik, hogy mire a Cserhátig elérünk, már ne ijedjenek meg az ilyesmitől... Ami mellette szólt volna, az az igazi erdei hangulata. Ami ellene, hogy Tapolcáról indulva túl közelinek tűnt első esti szállásnak. Ami pedig eldöntötte, hogy nem ott szállunk meg, az az volt, hogy a kulcshoz Kisapátiban juthattunk volna hozzá, ami egy külön túra lett volna. Persze nem kizárt, hogy felhozták volna nekünk - ennek kiderítéséig már nem jutottam el.
Tovább nézelődtem. Rátaláltam a Szászi birtok vendégházaira, melyeket tündérinek találtam. A válasz e-mailekben nagyon kedvesek és türelmesek is voltak, a kutyákra kifejezetten aranyosan reagáltak. Azonban a mi pénztárcánkhoz rendkívül drágának találtam. Végül egy szigligeti szállás mellett döntöttem első szállásnak. Ő azonban előlegként az 1. éjszaka árát elkérte, ami a mi esetünkben a teljes összeg volt, hiszen csak egy éjszakát terveztünk ott tölteni. Kérdésemre, hogy ha a covid-helyzet miatt le kell mondanunk, van-e visszatérítés, azt a választ kaptam, hogy az ugyan nincs, de "letölthetjük" a befizetett éjszakát másik időpontban. Végül erre és a társak lelkesedésére alapozva elutaltam...
Sejtettem, hogy Szigligeten legalább egy fél napot el fogunk tölteni, így a 2. napon csak Badacsonytördemicig akartam eljutni és bejárni a Badacsonyt. Tördemicen azonban nem találtam megfelelő szállást, így a "Badacsonyi-félsziget" túlsó oldalán, Badacsonytomaj határában sikerült egy szállást lefoglalnom. Ő legalább nem kért előleget.
Nagyon bízva magunkban és a google maps adataiban azt gondoltam, hogy a 3. napon eljutunk Mindszentkálláig, így a harmadik szállásunk egy ottani turistaház lett.
Az indulás előtt kb. 3 héttel azonban Ildi, aki új társ lett volna, eltörte a lábát. Hát ezt már lehetett tudni, hogy 3 hét alatt nem fog meggyógyulni. Az indulás előtt kb. másfél héttel Tomi jelezte, hogy beteg. A covid-para miatt megkértem, hogy akkor hagyja ki ezt az alkalmat. Nem esett jól ez se nekem, se neki, de elfogadta végül. Az indulás előtt két nappal Anna, Gábor és Kincső - akik együtt voltak valami buliban - jelezték, hogy furán, gyanúsan érzik magukat, lehet, hogy jobb, ha kihagyják. Az indulás előtti utolsó napon pedig Barbi mondta le, egyértelmű tünetek miatt.
Egyedül Anikó és én tartottunk ki. Ildi lemondása óta folyamatosan próbáltam megfűzni Krisztit, hogy hátha mégis, de ő sem volt jól. Pihenésre volt szüksége. Viszont az általa nemrégiben szervezett via ferratázás alkalmával megismertem három új srácot, akik ilyen túrázós, természetszerető formák, gondoltam, próbát teszek közülük kettővel: S láss csodát, az egyikük azonnal igent mondott, ő volt KSz. Gábor.
KSz. Gábor úgy tudta, hogy Kriszti is jön, ezért - saját bevallása szerint - kicsit "megszeppent", mikor a Keleti pályaudvaron azzal szembesült, hogy két olyan emberrel fog menni, akit 1) nem ismer (Anikó), 2) alig ismer (én).
Végülis október 28-án reggel 3-an keltünk útra. Ebből ketten egyébként alapból rendkívül fájó lábakkal.
28-ára ragyogó napsütést ígértek; a következő napokra azonban jóval kevésbé kecsegtető időt jósoltak.
Némi BKK-val nehezített közlekedés után a Keleti pályaudvaron gyűltünk össze.
A vonaton nem volt nagy tumultus. Saját kis fülkében tudtunk utazni Győrig. Ott nem volt túl sok időnk az átszállásra és természetesen a vonatunk is késett pár percet, de csodák csodája - a Győrtől Tapolcáig vivő vonat megvárta a csatlakozást. Az utolsó percben sikeresen felszálltunk. Út közben csodáltuk bentről a kinti gyönyörű napsütést, s alig vártuk, hogy végre leszállhassunk. Kinéztünk Tapolcán egy gyógyászati segédboltot, mert Anikó tudott nekem javasolni valamit, amitől majd talán kevésbé fáj túra alatt a talpam.
S persze mire odaértünk Tapolcára, egy kávénak is nagy szükségét éreztük. Én azt mondtam, hogy ahhoz, hogy a Szent György-hegy tetejét világosban érjük el, 14:00-kor el kell indulnunk Tapolcáról. Csakhogy az óra-átállításról pont megfeledkeztem. Vagyis hogy egy órával "korábban" fog lenyugodni a Nap.
Mindenesetre 13:30 körül beért a vonatunk Tapolcára, s végre kiszállhattunk. Első utunk a tapolcai pecsételőhelyre vezetett, ami egy nem túl bizalomgerjesztő kocsma, Anikó megfogalmazásában "késdobáló" kerítésén van elhelyezve. Pecsételés után egy pici parkon át a fűcsomók között lépkedve bejárattam elzsibbadt lábaimat, s már "szaladtunk" is a gyógyászati segédbolt irányába. Ez jól el volt rejtve mindenféle zegzugos árkádok alatt, de végül megtaláltuk. Gáboron már itt látszott, hogy élen jár a konstruktivitásban és megoldásorientáltságban. Mindig nagyon hálás vagyok az ilyen társakért.
Ezután beültünk a Lipóti pékségbe - pontosabban ki, a bolt előtt berendezett "teraszára" - ahova nyáron is, mikor Tapolcáig jöttünk. Most is melegszendvicsre és kávéra vágytunk. Hárman voltunk, s mikor odaértünk 3 melegszendvics volt még. Ebből azonban egyet a pultos lány leejtett. Ezt már vállrándítva vettem tudomásul, hogy oké, 13 és retrográd Merkúr.
Mivel Gábor már a vonatról leszállva azon merengett, hogy mennyire enne egy jó melegszendvicset, én meg csak ekkor kívántam meg, s ő udvariasságból előre engedett minket - míg mi kértünk, ő kint őrizte a cuccokat - úgy döntöttem, hogy legalább megfelezem vele az enyémet - teljesen lemondani róla ugyanis képtelen voltam.
Anikó meg a csokis tortaszeletét osztotta meg vele, így azért Gábor sem járt rosszul.
A gyors töltekezés után szuperül tartva az időt el tudtunk indulni a Szent György-hegy felé. A városban most szigorúan nem nézelődtünk - pedig talán jobb lett volna, ha mégis megtesszük. Hamar befordultunk a hegy irányába, ahonnan már csak "toronyiránt" kellett mennünk. De még a városon belül jött szembe egy család egy kutyával. Még mondtam is, hogy milyen helyes - labrador forma volt. A kutya azonban - talán megérezve a szimpátiát rögtön utánunk fordult. Vártam a családot, hogy hívják vissza magukhoz, ők azonban csak annyit tudtak mondani, nem az övék.... 13, meg a retrográd Merkúr...
A kutya innentől hármunkhoz ragaszkodott. Átmentünk a 71-es úton, ő jött. Egy kisebb, de még mindig viszonylag nagy forgalmú úton vezet a kék a Szent György-hegyig. Nem a legkellemesebb túraút, különösen ha egy olyan kutya van velünk, aki minden egyes autó elé kikóvályog, lehetőleg a féktávolság utolsó tizedmásodperceiben. Nyilván mindenki azt hitte, hogy a miénk és hülyék vagyunk, hogy nem tartjuk pórázon. Nagyon féltünk, hogy elütik, meg amúgy is baromi idegesítő volt, hogy mi lesz vele. Felhívtuk a helyi állatvédőket, akik a szokásos választ adták: nem tudnak segíteni. (De ne aggódjuk túl, a környéken sok a kerítés nélküli birtok...)
Átmentünk a vasúti síneken is, még mindig velünk volt. Nem sokkal ezután azonban egy autó végre lassított mellettünk. Anikó így szólt a sofőrhöz: "könyörgöm, vigye már haza" - mire a sofőr így "...hiszen az enyém... őt kerestem". Hála Istennek!
Innen kedzve már egyre nyugodtabban tudtunk túrázni. Rövidesen elértük a helyet, ahol az aszfaltról lekanyarodhattunk a hegyre vivő földútra. Előzetes tájékozódásból tudtam, hogy itt, a földút elágazásánál nem szabad a megtévesztő bal ágra fordulni (ami látszólag pont a hegy felé vezet), hanem a jobb ágat kell követni. A hegyoldal fokozatosan vált egyre meredekebbé, egyre gyönyörűbb kilátást kínálva. Szinte hirtelen értünk fel a Kaán Károly kulcsosházhoz, ahol jól megizzadva megpihentünk egy kissé, s benyomtuk a 13. szakaszunk második pecsétjét a füzetbe.
Pár lépésre ott is volt a Sárkánylik-barlang. A néhai üreget ledőlt bazaltorgonák törmeléke fedi. A hézagokban télen a hó felgyűlik és sokáig megmarad, néha akár nyárig is. Ezekből a hézagokból nyáron hűvös levegő áramlik ki - még most is érezni lehetett egy kissé - ezért kapta a jégbarlang elnevezést. Legendája szerint az üregben valaha sárkány lakott, mely a közeli falvak lakóit sanyargatta, s természetesen lányokat rabolt el. Itt jön azonban a bájos falusi néplelket idéző fordulat: A sárkány egyszer megbetegedett, s a falusiak ahelyett, hogy bosszút álltak volna, segítettek rajta. Ápolták, ellátták, meggyógyították. A sárkány erre elszégyellte magát és meglágyult irányukba. A továbbiakban békében éltek. Amikor végül a sárkány öregen végelgyengülésben meghalt, utolsó lehellete jégbarlanggá változtatta az üregét.
A Kőkapu kilátóhoz vezető 'út', vagy sokkal inkább ösvény mentén mára már nagyon sok oszlop leomlott, s ezek törmeléke fedi vastagon a hegyoldalt. Az ösvény szintén ezekkel a kövekkel van fedve; nagyon nehéz rajta a járás. Végül azért csak felértünk a kilátóhelyre, ami egészen lenyűgöző volt. Egy sziklaterasz, mely a hegyről kelet felé nyúlik ki kissé. Észak felé Tapolcát láttuk, keletre a további tanúhegyek rajzolódtak ki, délre ott a Balaton tükre, de innen még nagyrészt takarásban. Mégis a déli kilátás fogott meg minket legjobban: a hegyoldal ugyanis itt a tetőről leívelve szinte rögtön függőlegesre vált, mégis növényekkel van borítva, s csak helyenként bukkanak elő a barna bazaltoszlopok. Különösen hogy már az esti szürkület idejében voltunk. A meredek hegyoldal mellett pedig ott világított az égen a telihold.
Még relatíve világosban elindultunk lefelé, ami azért volt jó, mert már a lefelé vezető ösvényt sem volt egyszerű megtalálni, ugyanis innen minden irányba nagyon meredek a hegy. Az ösvényen eleinte még nem volt szükségünk zseblámpára, olyan jól világított a Hold. Hamarosan azonban lombok alá értünk, ahol nagyon bazaltossá és nagyon meredekké vált az ösvény. A sötét bazalt már nem verte vissza a Hold fényét, pláne a lombok alatt, így kénytelenek voltunk lámpázni. Nehéz volt itt, a bazaltoszlopok között leereszkedni, de annyira misztikusan gyönyörű volt a hely éjjel, hogy ezt igazán kár lett volna kihagyni.
Mire leértünk a bazaltoszlopos meredek ösvényről a hegy "szoknyájára", megint nagyon fáradtak voltunk. Egy harmatos tisztáson le is pihentünk - legalábbis én és Gábor; Anikó nem tudott, nem akart leülni a vizes fűbe. Ami érthető, dehát mi is csak úgy, hogy magunk alá terítettük az esőkabátot. Pihentünk egy keveset a holdfény alatt. Már a csillagképek is szépen előjöttek. Sokat felejtettem már közülük, de mindig szeretettel köszöntöm az ismerősöket, s mindig meglepődöm, hogy milyen sokáig látszódnak még ősszel is a nyári csillagképek, mint Kassziopeia, Cefeusz, Hattyú és társaik. Mélységes csend volt, hiszen a tücskök már nem muzsikáltak, a szarvasok már nem bőgtek. Minden a téli álomra készült. S hogy szóba került a Holdfény szonáta, Gábor meg is szólaltatta egészen halkan a telefonján.
Erre a pihenőre egyébként az Ify kápolna mellett került sor, ahol eredetileg szerettem volna urbexelni, de mivel már sötét volt, inamba szállt a bátorságom. Azóta már ez a lehetőség elmúlt
Nagy nehezen elértük a Tarányi présházat és mellette a templomot. Itt egy kőfalra le tudtunk ülni pihenni.
A présházból élet fényei, szerény, meleg gyertyafények szűrődtek ki. Vele szemben a templom tornya mellől sütött ránk a Hold a hűvös, párás levegőn keresztül, lent a távolban, egy nagy nádas területet pedig sűrű köd fedett. Lassan fázni kezdtünk, muszáj volt továbbindulnunk. Közben Gábor próbált olyan éttermet találni telefonon, ami Szigligeten nyitva van, de egyre reménytelenebbnek tűnt az akció. Szerencsére voltak tartalékaink.
Elindultunk lefelé a továbbra is meredek aszfalton. Végül Anikó és Gábor elhatározták magukat, hogy stoppolunk. Én még húzódoztam volna, de sorsomat - szerencsére - eldöntötték ők, ugyanis éppen érkezett egy "városi terepjáró" és fel is vett minket.
Amint kiderült, éppen a Tarányi présház új tulajdonosának családjába tartozott a nő, aki felvett minket. Amikor szerveztem ezt a szakaszt, olvastam róla, hogy megvették a házat, felújítják, s éttermet csinálnak belőle, de tájékozódásom során úgy tűnt, hogy még nem nyitott meg. Ő azonban mondta, hogy de, már megnyitottak. Ha ezt tudom, tuti, hogy szervezek oda egy étkezést. Így azonban csak megkértük őt, hogy vigyen le minket Szigligetre, a szállásunkhoz. Mint láttuk, ez a szakasz még estére rendkívül sok lett volna nekünk Anikóval.
A szállásra való érkezés ígért időpontját viszont így csodálatosan sikerült betartanunk; 19:50-kor érkeztünk meg. A néni beengedett minket, megmutatta, amit meg kellett mutatnia, s berendezkedhettünk.
Fürödtünk, elfogyasztottuk a hozott kajáinkat - egymással is megosztva. Majd beköltöztünk a két szobába (ugyanis így, hogy 8 helyett csak 3-an mentünk, egy kisebb házban lettünk elszállásolva, mint eredetileg lettünk volna), s kis esti beszélgetés után eltettük magunkat másnapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése